Megint egy gyászos, rémületes és szomorú voltunkban felejthetetlen, jelenetekben gazdag fejezete következett el a magyar politikának. Az erőszak lett úrrá a parlamentben még pedig annak legveszedelmesebb, legvégzetesebb fajtája – a többségi erőszak, a mely nemcsak arra képes, a mire, a kisebbség terrorizmusa, nevezetesen, hogy – megakassza a parlament tevékenységét és meddőségre kárhoztassa a törvényalkotás gépezetét, hanem alkotni is tud, törvényt is tud teremteni, de olyan törvényt, a melynek a fogantatása legalább is kétséges.

Ennek most rettenetes példáját kellett látnunk. Azt a roppant fontosságú, rengeteg pénz- és véráldozatot jelentő törvénytervezetet, a véderőreformot, a melynek normális elintézését egy esztendőn keresztül meggátolta az obstrukczió, a kisebbség erőszaka, junius 4-én, ezen a végzetesen emlékezetes napon nehény percz alatt szédületes iramban megszavazta, keresztül hajtotta a többségi erőszak. Ilyen módon megesett, hogy egy fontosságában és terjedelmében egyaránt óriási javaslat, a melynek minden sora, minden intézkedése a leggondosabb és legéberebb parlamenti ellenőrzést és megvitatást követelte volna, megkapta a képviselőház jóváhagyását valósággal vaktában, a parlamenti ellenőrzés minden jele és nyoma nélkül. Ezt a törvényhozói köteles munkát lehetetlenné tette először az obstrukczió garázdálkodása, az utolsó perczben pedig a többségi türelmetlenség garázdálkodása. Vagyis a parlament igaz hivatása és köteles munkája ellen itt két lázadás történt egymásután. Először az obstruáló kisebbségé, azután az erőszakos többségé. Az is, ez is egyaránt lehetetlenné tette az érdemleges munkát.
Az obstrukczió nem volt lélekemelő látvány.
Szó sincs róla: ez egy kórságos és csunya állapot volt, a mely örökké így nem maradhatott. De vajjon meggyógyítja-e a helyzetet, vajjon rendet, békét és nyugalmat teremt-e, ha az erőszak ellen – megint csak erőszakot szegeznek, a kisebbség féktelen hatalmaskodása ellen fölvonul a többség féktelen hatalmaskodása?

Csúnya látvány volt az obstrukczió sivárságának szétáradása az országházában. De vigasztalóbb, szebb látvány volt-e vajjon, mikor a fanatizált többség az elnök intésére könyörtelenül végig gázol a házszabályokon, mikor fegyveres rendőrség nyomul be nembzetgyűlés csarnokába, mikor fegyveres erő keríti be az ellenzéket, mikor egyenként ragadják meg és vonszolják ki a törvényhozás terméből a nép választott képviselőit, közöttük olyan férfiakat is, a kik a legnagyobb állami méltóságok díszét viselték? Olyan mértéktartó és higgadt politikus is, mint gróf Apponyi Albert kétségbeesett elkeseredésében így fakadt ki az irtózatos jelenetek látására: Ez nem parlament többé, ez már korcsma!

Kit és milyen mértékben terhel a felelősség azokért a szörnyüségekért, a melyek most a magyar törvényhozás csarnokát valósággal az ördögök báljává, a fékevesztett erőszak tombolásának tanyájává tették; el fogja dönteni a história itélete.
A mi szivünk e pillanatban tele van megrendüléssel, a látottak látásának borzalmával és azzal a sötét aggodalommal; van-e még a szörnyen megviselt magyar parlamentárizmusban annyi erő, hogy a mostani iszonyatos legázoltatásából is föl tudjon emelkedni, talpra tudjon állni és emelője tudjon lenni e szegény, megpróbált nemzet sorsának és boldogulásának?...