A drezdai nemzetközi egészségügyi kiállításon egy egészen külön kis osztályt szenteltek a tudós orvosok annak a nagyjelentőségü kérdésnek, hogy miből is él hát a szegény ember.

A feleletet nagyon elszomoritó tényekben adták meg az egyes európai és tengerentuli nagyvárosokból beküldött élelmiszerhamisítványok. Régi, rossz, romlott és hamisított élelmiszerekből kerül ki a szegény ember ebédje.

Már elszomorítóbb azonban az a körülmény, hogy ezen a kiállításon a hamisított élelmiszergyüjteményével éppen Budapest székesfőváros tünt ki leginkább.

Az emberi kapzsiság tehát az egész világ minden városa között nálunk a legnagyobb, a hol, a mint azt a hivatalos vizsgálat megállapította, odáig jutottunk, hogy nemcsak az élelmiszert, hanem a hamisitásra szolgáló hamisitószereket is hamisitják.

A Tolnai Világlapja szerkesztősége ezek hallatára elhatározta, hogy végigjárja a fővárost, számba veszi mit és hogyan hamisitanak. és hol hozzák forgalomba. Talán egy szemernyit nekünk is sikerült javitani ezeken a borzalmas állapotokon.

Kezdtük a tejen. Itt mindjárt előljáróban el kell mondanunk, hogy a fővárosi ember hihetetlen indolencziával jár el családja tejszükségletének beszerzésénél. Egyetlen szavába kerül s különböző tejszövetkezetek félig megfelelő minőségü tejet szállitanak a házához, ám hatvan százaléka a lakosságnak mégis házaló tejárustól veszi a tejet.

Statisztikailag bebizonyitott tény, hogy a házaló tejárus ritkán, vagy sohasem a saját fejésü tejét árulja. Nincs is tehene, másodkézből teszi a tejet, a melyet már az első gazdája megkeresztelt. Ő azután folytatja azzal, hogy a tejet lefölözi, ujra felönti vizzel s már most a kannáival messze elkerüli a felügyelettel biró vásárcsarnokok tájékát.

Budakesz, Soroksár, Budafok végéből jön a házaló tejárus a főváros egész hosszán keresztül az Angyalföldre. Ott, a Fáklya-, Máglya-, Agyag-, Föveny-utcza tája, az az ő forgalmi középpontja.

E helyeken találtak már vizzel, rizslével, krétával s végül lisztporral kezelt tejet. Édesiteni pedig sziruppal vagy a mi még mérgesebb, szacharinnal szokták a tejet.

A nép talán tudja is, hogy mit vásárol, méreg, mégis megveszi, először, mert a becsületes parasztasszony nem nyerészkedik a tejen s olcsóbban adja, mint a tejcsarnokban kapni, a hol is méregdrága, másodszor a jószivü asszonyság akkor is ád tejet, a mikor nincs pénz. Akkor ád csak szivesen, hiszen akkor azon a tejen ád tul a milimári néni, a mit még ezek a kundsaftok is meghagytak.

És a törvény nagyon gyengén áll itt a szegény ember pártjára. Le akartuk fényképezni az egyik milimári méregkeverőt. A közeli rendőrposzt pártjára kelt a tisztességes embernek.

Csak elkobozni szabad a tejet s megbüntetni az árust, de lefényképezni nem. Majdnem hihetetlennek hangzik, de a kenyeret is meghamisitják. Vizzel sulyosabbá teszik, a sok burgonyával pedig a táplálóbb, de drágább lisztet pótolják. Külön neve van ennek a szegényember-kenyérnek Budapesten, a néphumor elnevezte zab-kalácsnak, állitólag azért, mert egy érdemes pékmestert rajtakaptak azon, hogy zablisztből sütött kenyeret.

A pékmesterek – tisztelet a kivételnek – egyébként is nagy selmák. Példa rá a következő eset: Egy pékmester boltjában a falak mindenféle reklámképpel vannak teleragasztva. Soha sem tudtam megérteni, hogy mit akar ez a tekintetes férfiu azzal a sokféle reklámplakattal, mig azután szépen lassan rájöttem. A sok szines plakát között szerényen huzódik meg a következő egyszerü fölirás: A sütemény margarinnal készül. A törvény kötelezi rá a péket, hogy ezt a fölirást a vevői számára kifüggessze, ám az élelmes sütőiparos ugy játssza ki a paragrafust, hogy elrejti a margarinról szóló jelentést színes plakátok közé. Egészen bizonyos, hogy hol is van hirtelenében a margarinplakát.

Egy dolog vigasztalhatja meg csupán a derék péket, a mikor talán néha mégis megszólal a lelkiismerete s ez az a körülmény, hogy a szomszéd hentes is érti a mesterségét. Annál ujkorában sem készül másból a kolbász csak lisztből, kipréselt töpörtyüből, meg kenyérből, a melyek megáztatnak disznóvérben. Ha azután ez a förtelemtöltelék száradni kezd, akkor a hentesmester megfesti a kolbász hüvelyét s a hurka most már egész bizonyosan gazdát lel. Hiszen oly szép szine van s a közeli építkezésen dolgozó Janó-t egészen elbüvöli a rőfhosszu kolbászdarab egy hatosért.

Találomra benyithatunk a szegény ember lakta tájékbeli szatócsok bármelyikéhez s egészen bizonyos, hogy a paprika téglaporral vagy vörös kátrányfestékkel hamisított, a mákban beléndek van, a sóban kvarczhomok, a csokoládé kakaóhéjból készült, a pálinka faszesztartalmu s a kávé lisztből gyurt égetett bogyó csupán.

Az embernek föllázad minden jóérzése e dolognak hallatára, pedig az elsoroltak az élelmiszeruzsorának csak a szelidebb példái.

A budapesti Mentőegyesület statisztikája bizonyitja, hogy a fővárosnak munkások lakta vidékein átlag háromszor hetenként van tömeges ételmérgezés, a hol néha egész családok hetekig élet-halál között lebegnek azért, mert előtte való este jóllaktak olyan hussal, a melyet a hirhedt Lehel-téri bódékból hozott el a kénytelenséégből takarékos munkásasszony, a ki meg akarta lepni övéit egy kis jó husétellel.

De még ez sem betetőzése az egésznek. Emlékezetes talán még, hogy 1908 őszén az Angyalföldön nyomára jött a hatóság egy kutyamészárszéknek. Aktákkal bizonyított valóság, hogy ez a mészárszék négy hónapig mérte az olcsó juhhust s elfogyasztott ez alatt az idő alatt naponta négy-öt kutyát.

És ez a kutyahus ugylátszik még izlett is az embereknek. Panaszt tudniillik senki sem tett a „mészárosok” ellen. Nem is itt volt a baj, hanem ott, hogy az Angyalföldön kivesztek a kutyák. Ezen a résen is indult meg a nyomozás, a mely végeredményében a kutyamészárszék leleplezésére vezetett.
S hogy véglegesen beigazolódjék, hogy a szegény embernek még az öröme is már mint a jómódué, megállapította a hatóság azt is, hogy a fővárosban árult olcsó gyermekjátékok: hintaló, baba, kis kicsi, mikulás mi egyéb, szintén ártalmasok, mert mérges festékkel vannak bevonva.

Hogy ennek a körülménynek milyen jelentős része van abban, hogy a szegény emberek családjában sokszor minden kimutatható ok nélkül betegedtek meg a piczi babák, azt különösebben aligha kell hangoztatni.

Éppen a mentőknél történt nemrég egy erre vonatkozó klasszikus eset. Egy fiatal munkásasszony a három éves kis fiát alélt állapotban vitte be a mentőkhöz.

- Orvos urak, - kérlelte a doktorokat a fiatal anya kétségbeesetten – az imént a piaczon még egészen vidám volt a kis fiam s most, talán két-három percze, hogy itt a karomon ülve, egyszerre az eszméletét vesztette. Mi baja támadhatott?

A mentőorvosok szakavatott szeme kifürkészte: a kis fiucska valami mérges anyagot evett. Igen, de mit. Ez az a fontos kérdés, a melyet gyorsan és lelkiismeretesen kell eldönteni. Mert nem mindegy ám, hogy miféle ellenmérget adunk a piczi babának.

Szerencsére ott szorongatta a kis vitéz az apró kezében azt a Paprika Jánost, a melyet igen olcsón, két krajczárért vett neki az édesmamája. Az orvos hamarosan fölfedezte, hogy a kis vörös játék egyik feléről lekopott már a szin, a gyerek játszás közben lenyalogatta róla a festéket.

Hamarosan előkerült hát az ellenszer s a kis vitéz gyomrából a mamája bámulatára csakugyan csupa piros lé került napvilágra. Paprika János biborvörösre festett köntösének minden festéke.

A kis fiu egészségesen hagyta el édesanyja karján a mentők palotáját, hanem az anyja megfogadta, hogy sohasem vesz többé ilyen drága olcsó Paprika Jancsit.