Tőlünk Spanyolország annyira távol esik, hogyha abból a kevésből, a mit Villegas és Pradilla képeiből, Bizet operájából, a bikaviadalok moziképeiből megismerünk és fogalmat akarunk magunknak róla alkotni, egy tarka-barka vásári, színes és eleven, hangos és rikító környezetet várunk.

Valószínűleg azért, mert a művészeket elsősorban Andaluzia érdekelte, míg a teljesen más karakterű Catalonia, Castilia és a zord északi tartományok, a mi közönségünk kezén forgó irodalomban nincsenek feldolgozva és a pikturában is Zuloaga és Sorolla vásznain csak most tűnnek fel néha-néha. De még Dél-Spanyol ország is csak annyira hasonlít ahhoz a képhez, a melyet a művészet számunkra megrögzített, mint Magyarország ahhoz a csikós és betyár romantikától átitatott képhez, melyet a 25 év előtti piktura és a mai operettirodalom rólunk a külföldnek lefest.

Spanyolország képén a legkarakterisztikusabb vonás a rettenetes nyomor és az evvel járó testi és lelki elzüllés és a feudalizmus mindent elnyomó hatalma, nagyrészt a papi hatalom is. Hiszen tudjuk a történelemből, hogy a harczos középkori kereszténység aszkéta és a földi gyönyöröket megvető ideológiájával miként pusztított el virágzó kultúrákat és művészeteket.

Fájdalommal járunk tehát a mór kultúrának és művészetnek azon kevés emléke között, melyet a meg nem értő győzedelmes katholikus restauráczió meghagyott. Az arabs művészet a népben és a kézi ipar régi tradícióiban gyökeredzett, míg a spanyol népnek művészet iránti érzéke soha nem volt és ha ma mégis Spanyolországban találjuk a művészet legnagyobb remekeit, úgy ennek okát csak abban kereshetjük, hogy a XVI. században Amerika felfedezése után Spanyolország volt Európa leggazdagabb állama és a spanyol pénz meg tudta szerezni az olasz rennaissance és a flamand produkczió legkimagaslóbb alkotásait. Úgy a hogy ma a nagy tömegek művészi érzéketlensége daczára az európai kultúra legnagyobb remekei amerikai gyűjtők kezére vándorolnak, úgy szívta fel az újkor elején a spanyol arany a más népek művészetét.

Egészen specziális spanyol művészetről tehát nem beszélhetünk. De érdekes, hogy a külföldről behozott művészeti irányok mint veszik föl magukba részint a spanyol katholiczizmus fanatikus áhítatosságát, részint a kifejezésnek valamilyen gyötrődött paroxizmusát, részint végül, főleg délen az arabs kultúrának ki nem irtható pompáját és lineáris fantáziáját. Ilyen szempontból a műbarát számára Spanyolország egyike a legérdekesebb tanulmányi területeknek.

A mai Spanyolország is egyrészt az északi tartományokban feltörő indusztrializmusával, másrészt a dél apatikus züllöttségével, mely csak kegyetlen látványosságokon tud néha-néha felbuzdulni, a klerikalizmus és a lassanként beszivárgó modern eszmék előcsatározásaival, egy igen érdekes milieut ad, melyet azonban mindeddig a modern öntudatra még nem ébredt művészet csak alig kezd feldolgozni.