Indulat és szenvedelem tüzén gyullad meg a Bródy Sándor nagy lánggal égő, sokszor robbanó képzelete és ez az indulat, ez a szenvedelem csaknem mindig a szerelem. Többször az érzéki, a vérviharos, mint a másik: az önfeláldozás, az ön megtagadás és a heroikus odaadás vagy tűrés minden csodatételére képes néma rajongás; de meg kell adni, hogy a Bródy Sándor palettáján és fantáziájában mindenik számára egyaránt van szív és gondolat.

Leginkább novellás könyvének lapjain egy szakadatlan, tobzódóan bő forrású és úgy érzik, soha ki nem égő izgalom áradata ömlik végig és ez a sustorgó lávafolyam hol nehéz füstfelhőt liheg ki magából, hol meg nagyszerű, tiszta lánggal lobog föl és megragadó és káprázatos látományt produkál.

A kötetben van egy pár dolog, a melyet az előadás legérdekesebben egyéni volta és a legsugárzóbb hevület se tesz egyszintűvé a társaival, de egészében ez a novellás könyv, úgy gondoljuk, Bródy Sándornak fajsúly dolgában legnyomósabb munkái közül való.

Az Imre herczeg czímű cziklus utolsóelőtti darabját, a Báthory Erzsébet grandiózus festői kompoziczióját, a Pók Dóra meg a Him Angela egyéniségükben nem minden hasonlóság nélkül való plasztikus alakjait nem egyhamar felejti el az ember és vannak a könyvnek figurái, mint A fotográfus vagy Rembrandt, a kiket a szívünk őriz meg mindvégig a memóriánknak.