Mint szétszedett szirmai az elszáradt virágnak,
Olyanok a tetőn a barnult cserepek,
S nekem, ki csendesen bámulni szeretek,
Elég a háztető is, hogy semmit se csináljak.

Az ablakom szembe van az ócska háztetővel,
Fel se kell nézni, hogy láthassam az eget,
S az ég alatt a karcsú kémény-sereget,
A mely Paris fölött mint fekete nádas nő fel.

De nem jó, ugy-e nem jó menni a messzi égen,
A felhők rajzain szenvedni oktalan,
És nézni végtelen, némán, boldogtalan
Párist, a legszebb várost, a hol semmim sincs nékem.

Füst... hogy szeretem a füstöt, az ég virágját,
Ki a kéményből hajt és reszket felfelé,
Halovány, tétova virág, a lelkemé,
Virág, fátyol vagy árnyék, száll, eltűnt, merre jár hát?

Ostor pattog, lovacskák csengői felizennek,
Gitáros aggastyán kántál az udvaron,
Rézpénz zeng a kövön, ki dobta le vajon,
E hervadt franczia dal mért fáj az én szivemnek ?

Egy ablak nyitva van, ott ül egy lány feketében,
Lehajtott fejjel varr, jobb karja fel-le jár.
Zöld kaliczkában csüng egy sárga kis madár.
Hol láttam ezt a képet, gyerekkoromba, régen?

Felnéz a varrásból, ha most integetnék néki,
Szivemre tett kézzel szerelmet vallanék.
Mint ifjú víg bohém….milyen jó volna még
Danolni, hanczurozni, futni, virágot tépni.

Estefelé odalenn a kapu alatt várnám,
A mit beszélgetnénk, csók lenne a fele,
Kedves kis kocsmában vacsorálnék vele
Reggel az ő fejétől lenne gödrös a párnám.

Cserép, cserép, hány lehet egymás mellett egy sorba?
Egy, kettő, három, négy ….. milyen jól látni mind,
Ócskák közt egy piros, nini ott egy megint ,
Piros. fekete, rozsda, amott meg egypár csorba.

De messzi van az élet, de messzi van az élet,
Ezer csodabódé, támolygó boldogok,
Zászló leng, hinta száll, tűzijáték lobog,
Arany kocsik forognak, halk sipládák zenélnek…..

( Páris )  Szép Ernő