Német-Kelet-Afrikában még nem nagyon boldogultak a németek a czivilizáczió terjesztésével. A lakosság nem mutat semmi hajlandóságot arra, hogy elhagyja régi szokásait és tanuljon a németektől egyetmást; sok idő fog még eltelni addig, mig a „fekete németek” megismerkednek a müvelődés áldásaival.

A német misszionáriusok mindent elkövetnek, hogy valamiképpen átidomítsák a császárjuk fekete alattvalóit olyan emberekké, a kiknek azután valami hasznát vehesse Németország. Lehet, hogy a harmadik-negyedik nemzedék majd csak átformálódik, most azonban még ugyanolyan állapotban vannak a „fekete németek”, mint évszázadokkal, vagy talán évezredekkel ezelőtt.

Az ősember egyszerű életmódjától csak kevésbbé különbözik az övék ma is, mert eddig semmi szükségét nem érezték a kulturának; megelégednek ők azzal az állatias állapottal, hogy legyen mit enniök s legyen hová lehajtani a fejüket.

Különösen érdekes a mgogo nevü német-keletafrikai néptörzs, melyet a többi között a legtehetségesebbnek és a legfogékonyabb eszünek mondanak a német hittérítők. Mi azt mondjuk erre: milyen lehet akkor a többi! Hiszen a mgogok valósággal primitiv emberek, a kiknek az a legnagyobb vágyuk, hogy jól megtöltve a hasukat, ott lustálkodhassanak valami árnyékos helyen.

A mgogokat általában a lustaság jellemzi. A férfiak nem szeretnek dolgozni s lehetőleg minden munkát rábiznak a nőkre, a kiknek bizony nem a legkényelmesebb a helyzetük. Csak az aratás és a gyümölcsszedés idején szokták megerőltetni magukat a férfiak a munkával, mert ilyenkor már az életösztön és a szükség parancsolja nekik, hogy gondoskodjanak a kamra megtöltéséről s legyen mit enniök az esős napokban. Az aratás és a gyümölcsszedés után ismét visszaesnek a lustaságukba és reggeltől estig nagy buzgósággal igyekeznek azon, hogy miképpen lehessen eltölteni a napot semmittevéssel.