A rablógyilkos öcscse

Vannak néha családok, kikre sulyos átok nehezedik. Legujabb példa rá a negyedmilliós csalásnak izgalmakban ugyancsak bővelkedő szenzácziója, melynek egyik hőse s bukásba a nyomoruságba magával rántotta egész családját.

A Ryshliszkyék végig járták a középkori pellengérre állításnak egész skáláját. Jobban már nem bünhödhetnek meg. Az áruló testvér, aztán a bünpártoló testvér, a meghurczolt anya….Mindannyi megvetésre szánt, typussá lett egyetlen egy család képében. Bizonyságul, hogy a sulyosan vétkező magával rántja az erkölcsi pellengérre s pusztulásba minden hozzátartozóját is. A világ olykor nagyon kegyetlen.

De hagyjuk ezt! Nem ennek a rovatnak keretébe való, hogy elmélkedjünk felette. Mégis egy igazságra, egy tapasztalatra akartunk rámutatni. Gondolja meg mindenki nagyon jól, mielőtt bünös cselekedetre szánja magát.

Minduntalan akad példa rá, hogy a tolvaj, csaló, vagy gyilkos nemcsak önmaga, hanem azok ellen is vétkezik, a kikkel vérségi rokonkötelékek füzik össze. Ime ujra egy eset az elmult hét bünkrónikájából!

Egy fiatalembert hoztak be a főkapitányságra. Lopott, közönségesen lopott. Szegény emberekhez járt ágyra, de még sem voltak olyan szegények, hogy a nyomoruság ne tudott volna pár garasukra ráéhezni. A fiatalember feltörte a napszámoscsalád szekerét és a házbérre összekuporgatott pénzt ellopta. A főkapitányságon aztán kiderült, hogy már fegyházat is ült. Neve: Hegyi Géza.

A fogalmazó fejében valami reminiszenczia-féle motoszkált. – Nincs egy bátyja, a ki a fegyházban ül? – kérdezte - Talán Hegyi Károly.
- De igen! – felelte a fiatalember – jól tetszik emlékezni. A 90-es években ő meg egy barátja agyonverte a Gellért-hegyen Appel ékszerészt. Kirabolták és elmentek Ősbudavárába mulatni a lányokkal. Én még akkor tizenhárom éves gyerek voltam. Urasági inas lett belőlem, de mihelyt kitudódott, hogy a rablógyilkos öcscse vagyok, minden gazda megijedt s rögtön kiadta az utamat. Hát mit csináljak? Kezdtem lopni, mert valamiből csak kell élnem.

Minden tolvaj siránkozik a rendőrségen. És természetesen egyik siránkozását sem veszik ott készpénznek. A rablógyilkos öccséről is kiderült, hogy maradhatott volna becsületesnek is, de urhatnám természet, a ki hiányos jövedelmét egyszerüen a máséval pótolta. Azonban erre is meg volt a felelete. Czinikus felelete.

- Azt mondják az urak, hogy nem volt muszáj ezért tolvajnak lennem? Maradhattam volna becsületes embernek is?! Ugyan, lehet becsülete egy rablógyilkos – öccsének? Azt soha sem mossa le magáról.

Ilyen, ugy az élet elevenjébe vágó képeket is vet felszínre a bünkrónika. Nagyon sok igazság van hát például jákosházai halálra ítélt rablógyilkosnak kegyelmi kérvényében, a ki csak azért kér kegyelmet, mert gyermekei vannak. Az akasztófára került ember gyermekeire szintén ráhurkolja magát az a kötél, mellyel az apjukat felhuzták. A világ oktalan megvetése okvetlenül belekergeti őket a bünbe, mire aztán jön a közmondás bölcsessége: az alma nem esik messze a fájától. Vagy a tudomány, mely „terhelt” utódokról értekezik. Ámbátor annak is sokszor igaza van.

Tényleg vannak családok, a hol a bün – az őrültségnek egy fajtája ez – utódról-utódra öröklődik, fel is használja ezt gyakran ütőkártyának a védelem. Egy eset például: Egy megrögzött, kleptomanikusnak látszó tolvajra a védelem mindenkép azt szerette volna rásütni, hogy beszámíthatatlan, elmebeteg. Az apja az őrültek házában halt meg, a nagybátyja is börtönbe került, a testvére is az elmegyógyintézetben van. A szakértő mégis épeszünek találta.