A nyolczadik csoda

1912 | Február

Ott, hol az ó- és az új-világ szembe néz egymással, Szibéria keleti csúcsán és Alaszka legszélső fokán, megjelenik két emberalak. A sarkvidék csodás fényjátékában óriásilag megnő teremtők s a Behring-tenger, mely a két fokot elválasztja egymástól, összeszorúl. Messziről jöttek, keresték egymást s most végre összetalálkoztak. Kitárják karjaikat, - de e pillanatban megszünik a fény játéka. A behring-szoros szélesen hömpölygeti kék hullámait, már nem látják egymást, és megfordúlva, kétségbeesett lélekkel folytatják soha véget nem érő bolygó útjokat.

Ez a megragadó kép a bolygó zsidó szomorú történetéből való, mely évtizedek előtt a világ legnépszerűbb olvasmánya volt. S a Desnev-fok, mely legkeletibb csúcsa Szibériának és a Cap Rince of Wales, Alaszkának s Amerikának Ázsiához legközelebb eső foka, siváran néz szembe egymással, - közöttük a Behring-szoros, áthidalhatatlanul. De összekötni egymással e két világrészt, mely Ázsia felől egy harmadikkal: Európával függ össze, régi ábrándja az emberiségnek, mely a technika csodás haladására támaszkodva, egymásután küzdi le az évezredeken át legyőzhetetlennek hitt akadályokat.
Az ó-kor népei hét csodáját emlegették a világnak: az egyiptomi piramisokat, Szeirámisz királyné függőkertjeit, Artemisz templomát Efezoszban, az olimpiai Zeus szobrát, a halikarnasszoszi mauzoleumot, a rhodoszi kolosszust és Fárosz világító-tornyát. Az újabb kor csodái megszámlálhatatlanok. De az újabb meg újabb csoda nagyságával homályba boritja a régit, s a világ, kegyelettel ismerve el az ó-kor hét csodáját, újabb csodát mindig csak egyet ismer el: s ez a nyolczadik csoda.
Az utolsó e csodák közül talán a Szimplon-alagút s egy sorban áll vele gondolatban, de még befejezetlenül arra, hogy kész csodának ismerjük el: a Panama-csatorna. A franczia genie termelte gondolatát s Amerika gazdagsága és vállalkozó kedve dolgozik – immár hat évi kolosszális munkával – a megvalósitásán. De eközben útban van s megelőzni készül ezt egy másik csoda: a Behring-szoros alagútja, s vele kapcsolatban a vasút Ázsia és Amerika, de mondhatjuk úgy is, hogy Európa és Amerika közt. A terv és a gondolat ismét a franczia szellemé, a kivitel bátorsága Amerikáé. A múlt évben emlegették e tervet legelőbb, mint megvalósitásnak küszöbén állót s most egy lépéssel közelebb állunk hozzá, hogy valóra váljék.
A terv, melyet az orosz kormány egyszer már elfogadott, egyszer visszautasított, de aztán ismét fontolóra vett, M. de Lobel franczia mérnök alkotása. Kivitelére, ezerháromszázmillió korona tőkével, hatalmas amerikai pénzcsoport alakult. Ez tette meg az ajánlatot a czár kormányának s kért épitési engedélyt a nyolczadfélezer kilométernyi hosszú vasútra, mely a szibériai vasút ázsiai részének Kanszk állomásából kiágazva, háromnegyed részében orosz földön húzódnék éjszakkeleti irányban Szibéria földjén át Ázsia keleti végéig, a Desnev-fokig, és egynegyed részében a Cap Prince of Walestól Alaszka földjén át Vancoverig, a Kanadát kelettől nyugatig átszelő Pacific-vasút nyugati végső állomásáig. Ez a vasút alagúton kelne át Ázsia és Amerika közt a Behring-szoros alatt, s a vállalkozásnak ez a része az, mely ha megvalósul, - pedig komoly kilátása van reá, hogy megvalósuljon – megérdemli, hogy világcsodának neveztessék.
A Behring-szoros a Desnev-foktól a Walesi herczeg-fokig körülbelül kilenczven kilométer széles s közepén van, az út egyenes vonalába esve, a Diomedes-szigetek hármas csoportja. A szoros vizének mélysége negyven és hatvan méter között váltakozik, az út közepén ötven és kilenczven méter közt. Az alagút hosszát az ázsiai és az amerikai part felől számitva, a leszálló utakkal együtt 47-47 kilométerben állapitotta meg a tervező, ki megkönnyiti az építés munkáját azzal, hogy az Dimedes-szigetek kettején aknákat ásat s munkásaival egyszerre hat csoportban kezdheti meg az alagútfúrás munkáját a tenger sziklafenekében.

Az ily roppant munkával és roppant költséggel járó vállalkozás természetesen csak abban az esetben valósitható meg, ha a nagy befektetésnek megfelelő hasznot és előnyöket igér. S az amerikai üzletemberek, kik Lobel tervét magukévá tették és százmillióikat rendelkezésére bocsátják, mindenesetre tisztában vannak az üzlet értékével. A vasút mindenekelőtt magához vonná az amerikai Pacific-vasutak roppant személyforgalmának jelentékeny részét, végre komolyan hozzálátna a szibériai aranymezők mérhetetlen s a világforgalom útjairól eddig hozzá nem férhető kincseinek kiaknázásához s a vaggonok százaival bocsátaná a világforgalomba a szibériai állatvilág drága prémjeit.

Az orosz kormány hozzájárulását kezdetben nagyon megnehezítették az építési engedélyt kérő amerikai pénzcsoport roppant követelései. A vállalkozók a vasút megépitésének egyik feltételéül kötötték, hogy az orosz kormány engedje át számukra a föld kincsei korlátlan kiaknázásának jogát tizenkét kilométernyire innen és túl, végig az egész vonalon. Egész birodalom ez, s az orosz kormány sokáig habozott, de végre – most egy éve – megadta az engedélyt, a melyhez aztán szentesitését adta a czár is, ezzel a szóval: Akarom. Utóbb hire jött, hogy az engedélyt – talán megsokalva az amerikai társaságnak biztosított túlságosan nagy kedvezményeket – visszavonták. Lehet, hogy e miatt, de lehet, hogy azért, mert más részéről azt ajánlották a czárnak, hogy kárpótlást keresve a japán háborúban elvesztett Mandzsuországért, inkább az Amur völgyében keresse birodalmának új, keletre vivő világfogalmi vonalát.

Az okok ismeretlenek, de kétségtelen az, hogy Ázsia és Amerika közt épitendő vasút világraszóló terve nem került le végképen a napirendről. A tárgyalás fonalát felvették újra s nem veszett el a remény, hogy megérjük égis a világ e nyolczadik csodáját, s megépül fenn a sarkvidék táján a két világrészt egybekötő alagút: a Behring-szoros alagútja!