A nagy világküzdelemre, mely Amerikában a saint-louisi kiállítással kapcsolatosan ez évben fog lefolyni, szorgalmasan készülnek a világ sportnemzetei. A nyugat nagy népeinek lapjaiban büszke számok hirdetik, hogy az állam, a társadalom mily összegeket szánt már eddig arra a célra, hogy nemzete fiai minél nagyobb számban vehessenek részt a világbajnok büszke címéért folyó küzdelemben.

Minálunk eléggé későn indult meg a mozgalom s az olympiai bizottságunk megalakulása után is csak nehezen öltött határozottabb alakot az előkészített akció.

Okát ennek részben abban találhatjuk, hogy állandó szervezetünk, mely az olympiai játékokkal foglalkoznék, nincsen; megfelelő bizottságunk esetről-esetre alakul meg és hogy bár a nyomtatott programmja az olympiai ünnepélyeknek már a mult év végén jelent meg, az óriási távolság időbelileg is nagyon megnehezítette és megnehezíti azoknak a felvilágosító adatoknak beszerzését, melyeket a programm nem nyújt s amelyekre a világversenyek magyar előkészítőinek szüksége van.

Nem a megfelelő sporterő hiánya az, mely nehézségeket okozna, hanem igenis a kiküldetéshez, a méltó képviseltetéshez szükséges anyagi erő. Sportegyesületeink, szövetségeink aránylag szegények, ami jövedelmük van, azt felemésztik saját fentartásuk szükségletei. Egyenkint egyik sem vállalhatná magára azt a költséget, amivel egy-egy versenyző kiküldetése jár, együttesen is alig áldozhatnak számottevő összeget. A sportot űző fiatalság maga szintjén nincs abban a helyzetben, hogy egyik-másik tagjuk önköltségen kimehessen Saint-Louisba s magára vehesse egy ily expedíciónak összes költségeit.

Mint fejletlen társadalmi viszonyaink mellett minden téren tapasztalhatjuk, úgy ennél az akciónál is természetszerűleg elsősorban az állam támogatására számítanak és szorulnak. Kétségtelen, hogy az állam fog is áldozni; garancia erre közoktatásügyünk vezetőjének, Berzeviczy Albert miniszternek személye, aki meggyőződött híve a testedző sport kultuszának és ismeri az olympiai versenyek fontosságát, hiszen azok újjászületése óta elnöke volt a magyar bizottságnak.

De kérdés, vajjon a minisztertanács meg fogja-e szavazni azt a 10.000 koronát, melyre öt versenyző kiküldetése céljából szüksége volna a magyar bizottságnak; meg fogja-e szavazni akkor, amikor száz és száz igénynyel lép fel a magyar társadalom az állam irányításában.

Miből volna akkor fedezhető a különbözet? Sok-sok terv merült fel, de egyik sem nyújtott teljes megnyugvást. Ilyen pl. a sport külömböző ágaiból a kiküldés céljaira rendezendő versenyeké, matcheké, mutatványoké, melyet Iszer Károly vetett fel.

E terv sikeres keresztülvitele érdekében szükséges volna, hogy az egyes egyesületek és szövetkezetek csupán azon versenyeknek rendezésére szorítkozzanak, amelyekre vándordíjak vagy egyébkénti obligók kötelezik őket: különben pedig rendelkezésre álljanak az olympiai bizottságnak, támogatva azt a kiküldetés céljait szolgáló sportünnepek részben próbaversenyekül is szolgálnának.

Bár természetes, hogy nem lehet szó arról, hogy az összes ez akcióban bevont sportágak képviselve lehessenek magyar részről a saint-louisi versenyeken. Hiszen a költségekre való tekintettel már eleve ki vannak zárva az, hogy oly sportágak találjanak képviseletre, melyek csoportban érvényesülnek.

Nagyon meg van nehezítve a csónakszállítás rendkívüli drágasága és rizikója, valamint a helyszíni előkészületet körülményes volta miatt pl. az evezés képviselete.

Az athletika, a vívás, az úszás tehát azok az ágak, melyek olympiai képviseletre számíthatnak.

De nem kételkedünk abban, hogy az a lelkesedés, melylyel az egyéb sportágak képviselői a bizottságban magukévá tették a társsportágak képviselőinek kiküldetését szolgáló sportünnepek rendezésének eszméjét, át fogja hatni a bizottságon kívül álló társaikat is.

Elvégre a magyar sport közös dicsőségét hivatottak az oczeánon túl gyarapítani a kiküldendő magyar sportemberek és büszkeséggel kell hogy eltöltse a magyar evezőst, tornászt, footballjátékost is, ha vívó, athléta, úszó társa ér el sikereket. Ily nagy fontosságú akciónál háttérbe kell szorulnia a partikulárizmusnak s diadalmaskodnia kell a magyar sportemberek közössége eszméjének.

Sportmecenásunk még kevés van, de reméljük, hogy e kevés nem fog elmaradni akkor, amikor a magyar sportnak ilyen világversenyen való képviseletének támogatásáról van szó. De csodákat művelhet a nagyközönség is fillérjeivel, ha a dolog fontosságághoz méltóan támogatja a kiküldetés célját szolgáló akciót. Külön alkalmat is fognak nyújtani erre a helyi olympiai sportünnepek. Nagy szolgálatot tehet az ügynek a napi sajtó a mozgalom hathatós felkarolásával és propagálásával.

A saint-louisi kiállítás keretében nagyarányú sportkiállítást is rendeznek. A mi olympiai bizottságunk foglalkozott e téren való képviseletünk kérdésével is. Sajnálattal azonban le kellett mondania arról a tervről.

Sok eszme merült fel: állítsuk ki versenypályáink és sportgyakorló-helyeink felvételeit, bajnokaink arcképét, versenyképeket, díjakat, emléktárgyakat, graphikai kimutatásokat, melyek sportunk fejlődését, rekordjainkat feltüntetnék.

Igen érdekes volt Krasznay Ferenc felvetett eszméje, hogy a magyar kard historikus alakulását feltüntető gyűjteményt állítsunk ki.

De elvégre is le kellett mondania a sportkiállításban való részvételünk eszméjéről, mert ami kész anyagunk van, az kevés ahhoz, hogy leköthetnők a világkiállítás látogatóinak figyelmét és még ennek a kevésnek a gyűjtése, elszállítása stb, is oly összeget venne igénybe, mint amilyen fölött ily célra a mi bizottságunk nem disponálhat.

Újabb megrendelésekre, külön kiállítási tárgyak beszerzésére a bizottság pedig egyáltalában nem gondolhat, mert minden fillérre szüksége van arra a célra, hogy versenyzőket kiküldve, ezekben muttassa be a magyar sportképességet.

Olympiai bizottságuunknak ezt a törekvését igaz szívből ajánljuk a magyar közönség jóindulatába!