Mult évi termésével, mely most jelent meg kötetben Sindbád utazásai czimmel, Krúdy Gyula nagy és örvendetes meglepetéssel szolgál. Az utóbbi években megszoktuk ezt a termékeny irót úgy tekinteni, mint a ki a fejlődés bizonyos pontján megállott és innen nem tud tovább jutni : mindig egy szinvonalon álló, lassankint fáradtaknak tünő novellák jöttek, erősen érezhető Mikszáth-hatás alatt, mintha az iró folytonosan egy nótát pengetne és mindjobban elfáradó hangon.

Most aztán egyszerre, váratlanul, mintha valami új megtermékenyülés érte volna, kivirágzott, olyan erőteljes, teli szinekkel, olyan friss illattal, mint még soha. A Sindbád utazásai valóságos reveláczió azokra, a kik eddig is hittek Krúdy nem mindennapi tehetségében és sajnálattal nézték a túlbő termékenységben való ellanyhulását. A könyv lazán összefüggő képek - nem annyira novellák, mint inkább emlék-képek - sorozata, olyan teli, tiszta hangon szólaltatja meg az iró liráját, olyan ellenállhatatlan erővel kapcsolódik bele az olvasó hangulatába és olyan erős rezonancziákat kelt fel, hogy csodálkozva kérdezzük, hol rejtőzött eddig ez az iró, ez a finom, szordinás hangú lírai elbeszélő, a kit itt hallunk és alig ismerünk fel, holott már vagy tiz éve a novellák, regények egész tömegéből ismertük.

Az elmúlt fiatalkorra való visszaemlékezés töltötte meg ezzel az erős lírai hangulattal. Sindbád, az ezeregy éjszaka kalandos hajósa álarczában maga az író járja be még egyszer azokat a helyeket, a hol forrongó, az életbe vezető utakat kereső fiatalkora éveit töltötte : az ódon, csöndes, furcsa kis felvidéki városokat ósdi, furcsa, bogaras embereikkel, kopott, hangulatos utczáikkal,.

Útjaiban újra kigyulladnak szivében a régi lángok, újra átéli a régi bánatokat, - megismétli a maga egész ifjúságát, de nem az egykori friss, tomboló életvágygyal, öntudatlan naivitással, hanem a tudatosság bágyadt melancholiájával, a mely halk, borongó mélázássá oldja fel elbeszélését, letompítja színeit, hangulattá hűti a hajdani lángolásokat.

A mit elbeszél, az nem is fontos többé, a fődolog a hang, a hogy elbeszéli, a visszaemlékezés bánatos humora. Sindbád utazásai tiszta merő líra elbeszélés ürügye alatt, de olyan meleg, emberi, szuggesztiv erővel zeng ki Krúdy prózájából, hogy az olvasó akarva sem bír neki ellenállni. A hangszer az iró régi hangszere, nem sok húrú, nem erős hangú, de eddig nem hallott bensőséggel csendülnek ki rajta a bánatos új akkordok.

Mai irodalmunkban több szép hangját hallottuk a fiatalkorra való visszaemlékezés, az ifjúság újraélése hangulatának, - szebbet, nemesebbet, melegebbet, mint a Sindbádé, egyet sem. Bizonyos modorosságok itt sem maradnak el, néha mintha a Turgenyev hangját hallanók beleesengeni az író hangjába, de ez is mind felolvad a könyv igazi könnyektől fátyolozott hangjába.

A kik ismertük Krúdyt pályája kezdete óta, új irót találunk benne : régi jó tulajdonságai megerősödve, megtisztulva jelennek meg benne, hiányosságai letompulnak, - most végre egészen művész tudott lenni és művészi egészet adott.