Kétarczunak ábrázolták, mert az ajtónak is két oldala van. A Forumon szobra állt és a hozzávezető ajtók csak háború idején voltak tárva-nyitva, a veszedelem jeléül. Még egy hónapot is elneveztek róla, a januáriust - a mely az évnek mintegy az ajtaja - az ő etruszk neve tehát még a mi ajkunkra is eljutott.

A Mons Coelius, Róma hét dombja közül az egyik, valamennyi klasszikus író tanusága szerint egy etruszk férfinak, Coeles Vibenna-nak (etruszkul: Kaile Vipinas) nevét viseli, a ki Servius Tullius számára megszerezte Rómát és a királyi czimet. Servius Tulliusnak az etruszk neve Makstrna volt. A ki előtte uralkodott. Tarquinius Priscus és a ki utána következett, Tarquinius Superbus szintén etruszkok voltak. Róma hét ősi királya közül tehát három a titokzatos Etruriából eredt.

Az etruszkok leggrandiózusabb emléke azonban a Cloaca Maxima, ez a csodálatos technikai mű, a mely évezredek óta, némi változással egészen a mai napig Róma szenynyét elvezeti. Etruszk mérnökök müve és az idők folyamán csak bővíteni kellett.

Ezekből a nyomokból máris kiviláglik, hogy mi volt Itáliában az etruszk nép. Nem más, mint a római kultúra pionnierja. Ázsiából, Phoeniciából vagy talán Egyiptomból származtak át Itáliába és magukkal hozták titokzatos hazájuk gazdag kultúráját a melynek segítségével Itália urai lettek egészen a rómaiak idejéig.

A szűkebb Etruria az a földterület volt, a mely a Tyrrheni tenger és az Apenninek közt fekszik és a melynek legészakibb pontja Bologna, legdélibb Róma. Ugyanez a földdarab a renaissance nagy művészetének a melegágya is és sokon azt tartják, hogy nem hiába Firenzéből kerültek ki a legnagyobb szobrászok, Michelangelo, Donatello, Verocchio és mások, mert épp Firenze körül volt az etruszk nép műveltségi centruma.

Mikor Róma népe a nyakukra hágott, már elveszítették ősi kultúrájuk eredetiségét, itáliai görög befolyás alá kerültek, hanyatlóban voltak. A nyersebb, katonásabb római nép azért mégsem győzte le őket végképp. Az etruszkok még királyokat is adtak a rómaiaknak és külön szerepet játszottak egészen a polgárháborukig, a mikor Marius pártjára álltak, de a győzedelmes Sulla bosszúból feldúlta városaikat és veteránjai közt osztotta föl.

Az utolsó római ember, a ki még értette az etruszk nyelvet, a mely akkor már jórészt kihalt, Claudius császár volt, a ki meg is írta Etruria történetét és azt külön erre a czélra épített alexandriai könyvtárában helyezte el. Ez a mű azonban elkallódott és most csupa bizonytalanság, tapogatózás a tudósok kutatása, a mikor az etruszk nép eredetét nyomozzák.

Az etruszk sírok, a miket Orvieto, Corneto, Toscanello, Cervetri, Vulci, Chiusi ősi nekropoliszaiból ástak ki, szinte teljes bizonyossággal keleti eredetre mutatnak. A sírokban szkarabeuszokat és egyéb orientális szimbólumokat találnak. A keletiek tűzjele, a Szvasztika etruszk vázák gyakori dísze.

Az emberfejű, lótestű pegazus, a mely Ninive téglabrikettjein terpeszti szárnyát, etruszk műemlékeken is megvan. Jónásnak és czethalnak a legendája, a mi ninivei, tehát orientális eredetű, előfordul az etruszkoknál is. Oroszlán, tigris, párducz, leopárd és egy csomó más tropikus állat, a mi Itáliában ismeretlen volt, etruszk műtárgyakon díszítő motívumul szolgál.

Vannak szimbólumaik mint a szárnyas ló, a görög kereszt, a hal, a bárány tejes köcsöggel (a katholikus oltári szentség primitív jelképe), a miket Rómában az első keresztyének átvettek és alkalmaztak is freskóikon.

Keletiesen élénk és szines képzeletű, gazdag és kifejező formanyelvű, művészi hajlandóságú nép volt az etruszk. Érdekes végignézni a vázáikat a legprimitívebb rajzuaktól a legfinomabb műremekekig, a miken már a görög hatás látszik, bár egészen sohasem lettek sem görögök, sem rómaiak.