Idáig a téli esték a falukban unalommal peregtek le.
Időnként a komédiás csapat, meg egy-egy tánczmulatság volt az élénkítő, olykor egy messziről jött vándor-apostol, a ki jól bemaszlagolt az unatkozó magyarnak s némelyiknek fülében el is helyezett valami kis bogarat. De a tél a falun az unatkozás jegyében nem is pergett, de leczammogott. A disznóölés volt egy kis változatosság, a trágyahordás az összes elvégzendő gazdasági munka. Unalom és tespedés mindenfelé, kész préda azoknak, a kik a heverő, az unatkozó magyart a maguk csalóka ábrándjainak körébe akarták beédesgetni. 

Ma máskép van.
Ezt megteremtette több czélirányos intézkedés, de leginkább az, hogy a földmívelő rájött annak a tudatára, hogy a maga és családja érdekében a telet fel kell használni ismeretszerzésre. Kapós lett az ujság, a könyv, kapós ennek folytán az a hely, a hol ezekben hozzájut a népház, a gazdakör. Közel négyezer helyen van már gazdasági népkönyvtár, kétezer helyen gazdakör, négy és fél ezer helyen szövetkezet, és valamennyi a nép gazdasági kiképeztetését, értelmének tágítását szolgálja. A tél immár arra szolgál, a mi a legjobb olvasásra tanulásra. A mit a legnagyobb örömmel ígérünk meg, a nép tanuláskedve igen nagy és állandóan emelkedik. 

A földmívelésügyi miniszter most intézkedett a felől, hogy a gazdasági előadásokat rendező egyesületek, körök, vándortanárok hány sorozatos gazdasági előadást rendezzenek és bár harminczkilencz egyesület és 18 vándortanár állította össze a maga gazdag téli tennivalóját, s bár az előadások száma a tízezret meghaladja, korántsem lehetett a támasztott kívánságok mindegyikének eleget tenni. 

Mit bizonyít ez?
Hogy népünk fölébredt annak tudatára, hogy gazdasági ismereteit gyarapítani kell és nem maradhat meg annál, a mit apjától mint gazdasági ismereteket eltanult. Tudatára ébredt annak, hogy a mint minden haladt a világon, haladt a földmívelés tudománya is és vannak olyan fogások, a miknek tudása birtokában ugyanaz a föld a melyen a régi módi szerint gazdálkodik, – sokkal többet terem.