A Vígszínházban a bécsi Felix Salten már lemaradozik az Erős lánczok-kal s Flers 'és Caillavet sem tartják nagyon erősen magukat a Primrose kisasszony-nyal. Budapest ezúttal nem hitelesítette Páris véleményét a már-már szinte csahatatlan sikerűnek tartott francziák új darabja körül a csendes unalom nyomott levegőjét érezzük. A szentimentalizmus nem kenyere a mi közönségünknek, a hol a párisi nyárspolgár könnyzacskói megeresztik zsilipjeiket - ott minálunk diszkrét ásítást takar el a hamar előrántott zsebkendő.

A Nemzeti Színházban egészen letűnt az első eredeti darab és Pinero angoljaival is aligha soká találkozunk már. Az elsőnek jóravaló irodalmi sikerét a közönség, hogy hogy nem, - de nem szentesítette, a másikkal a kritika is elbánt s a közönség se nagyon kap rajta.

Az eddigi két legjelentékenyebb színházi esemény meggyőzően mutatja, hogy a franczia dráma - akármennyire detronizálta a német kritika s a magyarnak is az a része, mely azzal akar eredeti lenni, hogy a német után indul - mégis csak uralkodik ma is a színpadon.

 

Évszázados tradicziókon alapuló technikai készsége, a színpaddal való organikus összekapcsoltsága, egész szellemének a franczia géniuszt jellemző kiegyensúlyozottsága, mértéktartása a konzervativizmusban és az aktualitásra törekvő újításban egyaránt, hozzáértve még a franczia íróknak a közönséggel való kontaktus iránti páratlan érzékét - ma is elevenen tartják hatását.

A kik Daudet híres regényét, a Sappho-t ifjúságunk legkedvesebb emlékei közt hordjuk emlékezetünkben, bizakodva mentünk a Nemzeti Színházba, mely e bűbájos szépségű, melancholiával teli iróniájú regényt ígérte Adolphe Belot által színpadra alkalmazott formában. És mindjárt az elején meg kell vallanunk: ha bizakodva mentünk, elkedvetlenedve jöttünk haza a színházból.

 

A darabban épen azt nem találtuk meg, a mit legjobban szerettünk a regényben: azt a hangulatot a mely az egészet össze fogja, azt a meleg érzést, a melyet ironizáló hangja takar, azt a visszakívánkozást az ifjúság hevületeibe, szilárd tengely nélküli ingadozásaiba, adakozó kedvű buzgásába, forró pezsgéseibe, a melyeken az ifjúságból kilépve túlfejlődtünk, de érzelmileg elszakadni sohasem tudunk tőle.

 

Daudet a regényben ítéletet mond az ifjúság könnyű, szédülettel teli szerelmeiről, de mindig érezteti, hogy ennek az ítéletnek ellentmond a saját szíve. A drámában ebből nem tálalunk semmit; az ítéletnek, melyet Sappho története a színpadon magában rejt, van valami kemény, szívtelen, nyárspolgári íze, a mely ellen tiltakozik az érzésünk.

A Sappho is a hetvenes-nyolczvanas éveknek abból a csaknem egyetemes irodalmi mozgalmából került ki, a mely a bukott nőnek a tiszta szerelem által való felmagasztalását tűzte programjára. A regény és a színpad megtelt viharos multú hölgyekkel, a kiket csak a körülmények kényszere sodort a bűnös életbe, a kik folyton vágynak a megtisztulásra s valósággal meg is tisztulnak, a mint egy férfi igazi szerelmet tud támasztani könnyű szerelmeskedésre berendezett szívükben.

 

Dumastól egész Tolsztojig kipréseltek ebből a motívumból mindent a mit csak lehetett - míg egyszerre csak az egész elvesztette minden aktualitását és érdekességét. Sappho is a maga idejében friss, új és eleven volt, ma már a sablon betanultságát érezzük rajta. A mai gondolkodás számára a bukott nő problémája egész másutt van, mint a hol az előttünk járt nemzedék írói keresték s kevéssé hat meg az ilyen nőknek vágyakozása a polgári élet felé.

 

Sapphóban így kiéleződnek azok a vonások, melyekben az öregedő courtisane nyilvánul, a ki siet beevezni a nyugodt révbe, egy fiatalember karján, mielőtt még késő. Ez pedig senkinek sem rokonszenves kép s jellemző, hogy kivált az előadás hölgy-közönségén erősen lehetett látni, hogy rokonszenve egyáltalán nem áll Sappho pártján.

 

A darab megcsinálása sem enyhítette ezt, az egész cselekvény a mesterségét csak félig tudó, mert lélek és meggyőződés nélküli mesterember kezével van összeácsolva, - itt nyilván Belot az, a ki közénk és Daudet közé állt és eltakarta elölünk a költőt.