Budapest már hallotta ezt a művet: 1907 májusában egy álló hétig minden este adta a Királyszínházban a boroszlói operatársulat, saját zenekarával, saját és vendég (német) énekesszemélyzetével. Jellemző, hogy az első estén a színház félig üres volt, de a kritika s főleg az ott volt közönség a darabnak olyan, hírét vitte, hogy később már nem lehetett jegyet kapni, igen sokan pedig többször is meghallgattuk Salome-t, fokozódó megértéssel s élvezettel.

 

A sejtelmes éjjeli kép, a csillogó öltözékek, az izgalmas mese, az érzéki „hétfátylas” táncz - megvesztegetik a szemet; de a mit a fül kap: az úgy át meg átjárta a lelket, hogy a szem útján nyert érzelmi hatások rendkívül erősekké hatványozódnak.

 

A rajongó fiatal tiszt (Narraboth: Székelyhidy) látja, hogy megközelíthetetlen ideálja, Salome herczegnő, elvakult szerelemvágyában szinte megőrül a prófétáért - nem nézheti tovább, kínjában megöli magát; az ő esengését, vívódását a lelkendező zene velőkig hatóvá teszi. Salome (Dömötör Ilona) ébredő mohóságát, olthatatlanná növekedett csók szomját félelmesen jellemzik a torzuló dallamok, a túlzsúfolt, túlfűtött zenekar százhangú moraja, vijjogása.

Az egyhangú, fáradt, mégis fülcsiklandó és mámoros táncz-zene; a levágott fejben való embertelen gyönyörködés extázisa nem találhatott volna megértetőbb, beszédesebb tolmácsra, mint a milyen Strauss keleties zenéje.

 

Heródes (Gábor József vendégművész) beteges vágyódása a fiatal leány után, majd borzongó szabadkozása, mikor ígéreténél, esküjénél fogva a próféta fejét kérik, olyan átéreztető, mindent elfelejtő zene, a milyenre a Fra Diavolo szerzője nem volt képes; ez: új művészet, izgatóan érdekes, igazságánál fogva pedig nagy Strauss Richárd, a ki előbbi zenésdrámáiban (a Guntram: lovagi, a Tűzvész: polgári, de mind a kettő középkori történet) Wagner zenéjét reprodukálta, közben irt zenekari u. n. szimfóniai költeményeiben pedig mind merészebb hangulatfestő volt; végre a „Salome”- ban találta meg önmagát. A Wilde kiskeretű darabjában tobzódó szertelen indulatok felszabadították az ő alkotó képzeletét is; sokat mert és joggal.

Az élvezésre - helyesebben; a kellő átérzésre - áhítozó közönséget az nem is érdekli, hogy az ilyen rendkívül változatos újfajta zenét, ilyen szaggatottsága mellett is egyöntetűt, sokszólamút és sokszínűt, megalkotni milyen óriási szellemi munka, hányszorta nehezebb, mint a milyen volt a régibb operák megteremtése a megszokott, a hagyomány-parancsolta szűk formák közt. De a művész és a kritikus; érzik és tudják ezt s a teremtő művésznek érdemül róják fel.

 

A nehézséget a zenével való megküzdést erősen érzik az előadó művészek is, a karnagy (Kerner István) és zenekara ép úgy, mint a főbb vagy kevésbbé hálás szerepek hordozói (az utóbbiak közül való volt Fodor Aranka, Heródiás; Havas Györgyike, rabszolganő; Déri, Pichler, Várkonyi stb.) A hálásnak nevezett szerep - a melylyel t. i. érdemes volt vesződni: Johanán (Szemere Árpád) ünnepélyesen szónokoló, többnyire igen szépen hangzó, de hosszadalmas szerepét a legtöbb baritonista nem vállalná el szívesen.

A „nehéz zenét” egy kissé meg kell szokni, minden újabb meghallgatáskor könnyebb, élvezetesebb lesz belemélyedni. Az egész előadás, beleszámítva a legtöbb énekes szöveg-kiejtését is, oly jó, hogy a zenére ügyelést megkönnyíti. A Kéméndy-tervezte színpadi kép megragadó, (a lilaszínű éj helyett ugyan mély kéket természetesebbnek tartanánk), Alszeghy rendezése is kifogástalan; de hiszen ezekkel nem mondunk újat. Ugyancsak nehéz munkát derekasan végzett Pásztor Árpád a szöveg fordításával.

 

K. I.