A Rouart-aukczió

1912 | December

Páris, 1912. deczember

A művészet iránt érdeklődök figyelmét az utolsó hetekben a Párisban lezajlott Rouart-aukczió tartotta lekötve. Nagy várakozásokat fűztek hozzá s as eredmény a várakozást még talán fölül is multa. Összesen 6.216.001 frank folyt be s ebből csupán festményekért 5.112,546 frank volt a bevétel. Meg kell jegyezni, hogy ebben az érdeklődésben a művészeti szempontokon kívül meglehetősen fontos szerep jutott a műkereskedelem iránti érdeklődésnek is, mely utóbbi mindinkább az előbbi rovására kezd érvényesülni.

Henri Rouart, kinek gyűjteményét örökösei, nem tudván egymás közt osztozkodni, árverésre bocsátották, a XIX. század franczia mestereit gyűjtötte. Azoknak kedvéért, kik most hallanak először erről a gyűjteményről, mely abban a körben, melyre kiterjed, csaknem páratlan, (a Luxembourg-képtárban lévő Caillebotte hagyaték talán jelentékenyebb, de már a Louvre-ban levő Moreau-Nélaton-féle aligha) felemlítjük röviden, milyen kincsek voltak benne fölhalmozva.

A festmények közt 45 Corot, 12 Daumier, 3 Manet, 4 Degas, a rajzok közt 55 Millet és 63 Delacroix voltak a gyűjtemény főbüszkeségei. De mellettük és utánuk a XIX. század legkitűnőbb művészei, alkotásaiknak gyakran legjavával, de mindig legalább is műbecscsel bíró és jellegzetes darabokkal képviselve. Összesen 285 festmény és 297 rajz. A legnagyobb diadalt talán az olaszországi Corot-k s a Daumier-k eddig együtt még nem látott fényes sorozata aratta.

Eddig Corotnak későbbi „vaporeuse” kompozicziói voltak az ismertebbek és kedveltebbek, itt láttuk meg, hogy korábbi, levegősebben festett a égessen páratlan üdeségű tájai még jobban visszatükröztetik naiv természetimádását ennek a művésznek, ki tulajdonkép költő volt. Daumier monumentális nagyságát sehol sem lehetett még ilyen tisztán látni, mint itt, hol egész sora volt kiállítva legjobb műveinek.

Millet rajzainak valóságos tömegéből tizet sem kellett volna kiselejtezni s a fennmaradók mindegyike bizonyította volna azt, hogy a század legnagyobb rajzolójától ered. Ez a 60 rajz többet jelent Millet dicsőségében, mint a Chachard gyűjtemény összes festményei. Ily képek mellett hátrább szorulnak olyan dolgok, melyekre pedig egyenként is büszke lehetne egy-egy gyűjtemény, mint például Manet három nagy képe (köztük kettő elsőrendű: A zeneleczke és Tengerparton) három nagy, értékben ugyan igen külmböző Renoir vagy négy jellegzetes és kitűnő Degas. A jelentőségben s az utódokra gyakorolt hatásban mindinkább emelkedő Courbet és a ma is változatlan tekintélyként trónoló Delecroix szintén nagy számú és méltó művekkel voltak képviselve.

Ha már most ezt a gyűjteményt, azaz ennek képeit beállítjuk a XIX. század műtörténetébe, kimondhatjuk, hogy a ki Rouart képeit nem látta, nem ismerheti teljesen Corot-t, Daumier-t és Millet-t s csak hiányosan ismerheti Courbet-t, Delaeroix-t, Renoirt és Degast.

Az aukcziónak ezen nevezetes művészeti eredményeken kívül szenzácziója is van, az t. i., hogy a legnagyobb árat, melyen élő művész képe valaha elkelt, itt fizették Degas Tánczosnők a korlát mellett czímű festményéért.

Kevés híjján fél millió frankért vette meg Durand-Ruel azt a képet, melyért a művész annak idején ötszáz frankot kapott. Kár volna szót vesztegetni arra, méltányos ár-e egy fél millió egy olajfestményért vagy csak amerikai smokktól kitellő kedvtelés. Ez ma már nem magában álló jelenség, hanem egy oly szerves fejlődés tünete, melylyel számolni kell. Olvasóink különben a reprodukczió után maguk is hozzávetőleges fogalmat alkothatnak a nagy művész alkotásairól.

Az öreg, 80 éven fölül lévő Degas maga is megjelent a kiállítás termeiben s ma is még fiatalos, szinte vad kedélye hangos, keserűség nélküli kaczagásban nyilvánult meg a magas ár fölött, melyet más a sors malicziájának tekinthetett volna. Ha ő benne nem is, van elég keserűség ifjabb művésztársaiban, a kik most már nem fognak késni, hogy törvényt csináljanak abból a már készen álló javaslatból, mely a művészt is részesíti művei értékemelkedésében. Természetes, hogy Francziaországban válik ebből a lényegileg mindenütt helyesnek elismert elvből legelőbb törvény.

A Rouart-aukczió nyomán mindenkiben fokozott mértékben felújul a kérdés: hol fog megállni ez a fejlődés, mely a XIX. század franczia műremekeinek árát az utolsó két évtizedben szédítő tempóban ily magaslatra emelte? Erre a kérdésre nehéz megadni a választ, mert sem a gazdasági élet, sem a művészi ízlés jövője nem állapítható meg előre, már pedig ezeknek közös függvénye a műtárgyak ára. Az azonban bizonyosnak látszik előttünk, hogy ezek a műtárgyak hamarosan el fogják érni a renaissance legjobb műalkotásainak mértékét, mely mellé csakugyan méltón sorakoznak is.
K. Gy.