Gyermekkoromtól fogva sokszor jártam Újvárfalváról, az én kis szülőfalucskámból Niklára. Különösen diák koromban, ha a nagyszünidőre hazamentem, majd később, mikor jogász voltam is, heteket töltöttem Berzsenyi falujában s hol atyai nagyatyámnál, az öreg Thúrmezei Korenika Sándornál, hol pedig nagynénémnél, Berzsenyi Lászlóné Noszlopy Juliánál szállottam meg.

Berzsenyi László, a költő legifjabb fia, tudományos képzettségű, de kissé zárkózott természetű ember volt. Keveset beszélt de azért elmondott egyet-mást a költő életéből. Annál többet hallottam nagyatyámtól, a ki a költőnek rokona és szomszédja volt s mikor Berzsenyi Dániel, Antal és László fiaival Sopronban lakott a kik az ágostai hitvallású evangélikus liczeumban tanultak, ő vezette otthon a költő gazdaságát is.

Az a két esztendő 1819. év november havától, a melyet Sopronban töltött Berzsenyi, nagyon jó hatással volt lelkére, úgy, hogy a hosszú ideig tartó búskomorsága annyira enyhült hogy Berzsenyi László szerint csak mint szelíd melankólia mutatkozott. Majd később, mikor visszajött Niklára, már vígabb élet volt a költő házában.

Nagyatyámhoz Noszlopy Antalhoz 1821. január hó 3-án kelt levelében írja: „Vendégeim és mámorosságom miatt, keveset írhatok.” Úgy látszik, valami újévi mulatság volt nála, a mi ezelőtt évekig nem volt mert Kölcseynek 1817-ben megjelent bírálata végtelenül elkeserítette, sőt beteggé tette Berzsenyit.

Szigorúnak és igazságtalannak tartotta Kölcsey bírálatát s búskomorság szállott érzékeny lelkére; magába zárkózott lett, nem járt senkihez. Ezt a szenvedő állapotát a költőnek, legjobban érezte környezete, úgy, hogy maguk között még mosolyogni sem volt szabad soha. Erre czélozott, írja Berzsenyi Dánielné, László fiához: „a Farkas és Tóni, úgy édesatyád is mind egészségesek, csak a komorság annyira uralkodik nálunk, maholnap mindeniknek fáj a szája, ha eltalálja nevetni magát. „

A soproni élet után jobbra fordulván a költő állapota, a szomorú egyhangúságot a régi vidámság váltotta föl. Névnapok és búcsú alkalmával késő éjjelig tartó mulatságok voltak Berzsenyi Dániel házában és ő maga is eljárogatott rokonaihoz és jóbarátaihoz. Lídia leányának nagyalásonyi Barcza Károly zalavármegyei, halimbai ügyvéddel és földbirtokossal 1825. évi november hó 1-én volt az esküvője.

A kiterjedt rokonság és a jóbarátok oly nagy számmal jöttek össze erre az ünnepélyes alkalomra, hogy a költő három szobás lakása tele lett vendéggel. Képviselve voltak ott a Barcza, Káldy, Dukai Takács, Saáry, Murzsay Vittnyédy, Thulmon, Vizeky, Tallián, Noszlopy, Vajda és Váczy családok, a kik a költővel rokonságban voltak.

Berzsenyi László szerint a költő nem szívesen ment bele a házasságba, annyira szerette egyetlen leányát, hogy nehezen tudott elválni tőle. De hát Barcza Károly jó neki, jómódú ember volt s mivel Lídiának tetszett a csinos kérő, hát nem kosarazhatta ki.

Berzsenyi Dániel halála után, az öreg nemsokára megosztotta gyermekei között a birtokot, Lídiát pénzzel elégítették ki, Farkas Antal és László pedig a niklai birtokot kapták. A költő házában maradt László fiával az özvegy, a ki 1848 január hó 11-én, 64 éves korában halt el. Ravatala felett Andorka János vései ág. hitv. evang. lelkész mondotta a halotti beszédet.

Lídia nemsokáig élte túl édesanyját,  életének 49-ik évében  elhalt. Gyermeke nem maradt, épen úgy mint Berzsenyi Antal és László után sem. Csupán Berzsenyi Farkasnak maradtak Sándor, Ida, Kornélia, Lajos és Mariska , akik közül Ida férj. Vajda Béláné és Lajos már elhaltak. Sándornak  három leánya van;  Niklán az ősi birtokon élnek.