Elcsöndesedtek az ifjúi viharzások, elhalkult a duhaj, kurjongató panaszkodás, elmultak az asztalt döngető, nagy gesztusok, enyhült a lázadó izgalom; Ady Endre lírájában beállt az a fordulat, mely az ifjúságból a férfikorba való átmenet végével be szokott állni:

az érzés megindul a szemlélődés felé, a hang halkabb, de bensőbb, mélyebbre ható lesz, a szembe belopóznak a merengő megértés meleg könnyei, a lázadó kínlódás csöndes fájdalommá nemesedik, a vívódások megértő lemondásba és megnyugvásba olvadnak, megjön a félhomályba boruló esti órák érzése, az áhitat, a mindennel megbékülés bánata érinti a szivet.

A költő, a ki epedő szomjusággal vetette bele magát az élet forgatagába, kitárta mellét a vágyak és szenvedélyek viharának és ököllel döngette a konvencziók, a hagyományok, elfogultság falait, mind jobban eltávolodik az élettől, hogy fölébe emelkedhessék, hogy megérthesse és megértethesse magát vele. Sok salakot lehántott magáról, sok füst elszállott tüzéből – nagy tisztulás ment végbe benne, a míg eljutott addig a mélyen emberi, meghatott és megható szomorúságig, a mely új könyvéből árad.

A lélek a régi, csak a hangjai újak, az anyaga ugyanaz, csak a formái mások. Most is a régi, egyetlen alap-problémája: az élethez való viszonyának vergődő keresése, az élethez való elhelyezkedés hasztalan szomjúsága rejtőzik el a szavak mögé, melyek a világgal való minden közösség megtagadásáról szólnak, mindennek közömbös, semmis voltáról, a mindenen felül-emelkedésről.

De épen az a fájdalom, mely szavaiban reszket, árulja el, hogy elszigetelődése mégsem olyan teljes, hogy az élet minden rezzenése mégis csak átrezeg rajta. Néha ki is tör a régi ember, halk legyintések helyett nagy, széles gesztusokban tör ki, - aztán megint lelankad a keze: már most a lendület nem kifelé irányul, hanem befelé.

Szavába mind gyakrabban búgnak bele a kálvinista zsoltár hangjai, néha csak mint messziről jövő harangszó a pusztán, néha egészen belevegyülve a költő saját szavába. És faluról, a gyermekkorból, a nép között töltött időkből jövő hangok is mind gyakrabban hallatszanak: népmesei emlékek foszlányai, népköltési szinek, melyek bámulatosan új, soha nem látott csillogást kapnak, a mint az egyéni, közvetlenül egy különös lélekből feltörő beszédbe belevegyülnek.

Benne is él minden, a mi a magyar hagyományokból való, de egészen egyéni módon, újra átélve, sajátjává téve, mint a hogy egészen egyéni módon lüktet a magyar vers ősrégi, eredeti ritmusa jambikus soraiban is. Ebben is költészetének alaphangja árulja el magát: a magyar hagyomány, a magyar röghöz való kötöttség és az új idők hagyományokat romboló új követelményei közti izgatott, helyét nem találó vívódás.

Azt hiszszük, hogy egyfelől a vak rajongás, másfelől a meg nem értés és tudatos megérteni nem-akarás évei után jön már az ideje Adyra nézve is a teljes megértésnek, a mely a maga értékében fogja őt is bele sorolni mai életünk értékei közé és a mai magyar élet belső forrongásainak és válságainak egyik legérdekesebb megnyilatkozását fogja benne látni.