A magyar festőnők eddigi kiállításai nem tartoztak művészeti életünk jelentősebb eseményei közé, sőt inkább csak elégedetlenséget, mint elismerést váltottak ki a közönségből. Azzal eleve tisztában voltunk, hogy nagy meglepetéseket nem fognak nyujtani, hiszen az elmult évtizedek, melyek már úgyszólván semminemű akadályt nem gördítettek a nő művészi tevékenysége elé, meggyőzték arról még a legrajongóbb hiveit is a feminizmusnak, hogy jó időnek kell elmulnia, hogy nagyon, de nagyon hosszú lelki fejlődés van még hátra addig, míg a nő alkotóképessége feléri a férfiét, ha ugyan valaha fel fogja érni.

Bevalljuk, ezuttal is már előre megalkotott bizalmatlansággal kerestük fel a Nemzeti Szalont, a mihez talán hozzájárultak a feminizmusnak a közelmultban lezajlott egyéb zajos de erőtlen kisérletei is. Őszintén be kell vallanunk azonban, hogy ezuttal kellemesen csalódtunk, mert a kiállítás szinvonala a mult évhez képest határozottan emelkedett.

Úgylátszik a tavaly nálunk járt angol női festőktől megtanulták a mi női művészeink, hogy okosabb a selejtes dolgokat ki nem állítani. Akad ugyan ezuttal is egy pár festmény, melyet jobb lett volna otthon felejteni, de egészen mégis csak több meggondolással állítottak össze a kiállítás anyagát.

Schütz Julcsa egész kis gyűjteménynyel jelent meg, mely sokoldalú törekvésről számol be ugyan, de biztonság és határozott stilus szempontjából még jócskán hágy kivánni valót. Mivel most még egy csapásra nem sikerül neki mindazt megrögzíteni, mit meglátása jelentékenynek vélt javít, sok mindent felhalmoz, több színnel kevesebbet ád, mint a mennyit kevéssel adhatott volna. Augusztin Mariska rézkarczai között sikerült, erős dolgok láthatók, Gimzer Etelka, K. Kacz Endréné, N. Udvardy Flóra, R. Istvánffy Gabriella, V. Eleőd Karola, eddig is a női kiállítók javához tartoztak, s most is közéjük sorolhatók. Az ismeretlenebbek közül Knaffl-Granström Edit és Montigny Jenny biztatnak derekasabb eredményekkel.

Általában eléggé jól népszerűsíti e kiállítás az elmult két évtized festői eredményeit. Természetesen lágyan, kissé édeskésen, egyszóval feminin módon. De erre a módjára a képzőművészetnek szintoly szükség van, mint a nagy hatalmas, önmagát megalkotó és új formákat alkotó művészetre, ennek is van kivált kezdetben és kezdetlegesebb viszonyok között nevelő jelentősége.

Ez adja a létjogosultságát, nem az az ok, a melyet a kiállítás előszava szerényen előad: nem az, hogy az életnek százezer iránya, küzdelme a férfit elvonni kezdi a művészetek teréről s hogy a nő hivatása az ő elhagyott őrhelyeit betölteni. Ez gondolatnak igen ügyes és behízelgően formulázott ugyan, de nem fedi a valót, mert mentől mozgalmasabb egy kor minden téren, annál nagyobb művészeti energiája is és a XIX. századnak második fele eléggé tanuskodott arról, hogy a legmozgalmasabb idők sem vonták el a férfit a nagy művészettől.