(Payne Douglas) A leány megriad és erős, hosszú küzdelemben áll ellent, közben a fejedelemasszony visszatér s látva a nyilt kaput, megfeddi az apáczát és azt a vezeklést rójja reá, hogy egész éjjel a Szűz szobra előtt kell térdelnie. A leány ismét magára marad tehát, de a bezárt kapun át csalogányének hangzik, a hold varázsa esik be reá és egyszerre csak kopogás is hangzik a kapun.

A világ beszél a leányhoz. Ez a porba borulva könyörög oltalomért, erőért jeladásért a szoborhoz, de jel nem érkezik; ekkor a leány, szinte önkivületben, elragadja a Szűz öléből az ott pihenő szent Gyermeket. A szentségtörésre azonban kitör az égzengés és valami láthatatlan hatalom kiragadja az apácza kezéből a Gyermeket és az eltűnik a mennyezet homályában.

A nagy kapu kitárul és a Lovag ott áll ismét egész daliás szépségében, megbűvölt, rajongó tekintettel nézve az apáczára. A fuvolás csábító zenéje is csalja a leányt és ez végre fátyolát, övét, palástját letéve a szobor elé, elmegy a lovaggal. A székesegyházban óriási magány és némaság. Ekkor a Szobor megmozdul. Oly lassan, mintha élettelen volna minden atomjába egyenként szállana bele az élet, felemelkedik, lelép a trónról. Koronáját, palástját letéve, lehajlik és magára ölti a boldogtalan, tévedt apácza ruháját.

Itt pedig meg kell állanunk egy perczre. A darab, oly alakban, a hogy adják, Vollmöller munkája, de voltakép nem egyéb, mint egy gyönyörű középkori legenda átdolgozása. A hol az iró nem maradt hű a legendához, hanem megváltoztatta, ott voltakép el is rontotta, vagy legalább nagyon meggyöngítette.

A legenda maga ugyanis azt mondja, hogy a szegény megtévedt apáczán a Szűz mindent megértő, mindent megbocsátó égi irgalma könyörül meg: a szobor úgy foglalja el az apácza helyét, hogy senki nem tudja meg, s mikor a leány végre megtörten, megalázottan hazatér, akkor sem tudja senki, hogy távol volt. Ez a legenda a Szentírásnak azt a szavát példázhatná legjobban, hogy a szeretet „mindeneket elfedez”. De Vollmöller darabja nem így adja a szöveget, hanem persze sokkal szinpadiasabban.

Reggeledik; az apáczák beözönlenek imára, de a mint az üres trónt látják, a némajáték szereplőinek ajkáról ekkor hangzik fel az első hang: irtózatos erejű, megriadt sikoltás, a mely csak úgy hasítja a levegőt. Az apácza fátyolába burkolt nőalakot fenyegetni kezdik, de a mint ez feléjük fordul, lelkükből még egy sikoltás tör elő, de ez már az exaltáczióé. A Madonna életre kelt és köztünk van.
A beözönlő tömeg is hódolattal környezi és a gyermekek ellenállhatatlan erőtől vonzva sietnek hozzá.

A Fuvolás ezalatt tovább vezeti a lovagot és a leányt. A holdas erdőben való megpihenés nem tart soká; rajtuk üt csatlósaival a Várúr. Szilaj, vad küzdelem keletkezik, a lovag elesik, a leányt a Várúr várába viteti; a Fuvolás hangszerén pedig megszólal most először a Halál melódiája.

Valahányszor új jelenet kezdődik, az egész csarnok teljesen elsötétül és a nagyon kevés, mindössze néhány darab díszletet vagy kelléket a sötétség védelme alatt gördítik be. Így gördül most be a lakomázó asztal, mely körül a Várúr tivornyázó czimborái ülnek. A Fuvolás arra veszi rá a leányt, hogy tánczoljon a Várúr és vendégei előtt és ez, most már fényes brokát öltönyben tánczolni kezd az asztalon.

Mintha valami pompás virág hajladoznék, oly szépen lejti Truhanowa Natasa ezt a tánczot. De egyszerre mintha megbénulna. Mozdulatlanul mered az ajtóra. A királyfi áll ott a küszöbön. És a hogy nemrég a Várúr ragadta el jogtalanul a leányt a lovagtól, most a hasonló veszteség ő reá vár; mert a királyfi elnyeri a leányt koczkán. Elmennek és a tajtékzó, dühöngő Várúrral csak a Fuvolás marad, a ki megmutatja neki tehetetlen dühe egyetlen csillapítóját, a tőrt. A Várúr végez magával és a Fuvolás rázendíti ismét a Halál melodiáját.

A király önkénykedése azonban megint csak hasonló összeütközésre lel. Atyja, a király követeli, hogy tegye szabaddá a leányt; először csak lovagi, pártfogó szándékból teszi ezt, de a leány végzetes szépsége reá is hatni kezd; a király maga menti meg a leányt, de álarczos rablók rajta ütnek s a király védekezve, az egyiket leszúrja, hogy az álarcz levételekor az áldozatban saját fiát ismerje fel.

A világ csábítása és a romlása vívó Fuvolás hívó szava eddig mintha emelkedőre vitték volna a leányt. De hogy a rosz úton való emelkedés csak arra jó, hogy a zuhanás annál szörnyübb legyen, az mielőbb kiderül. A királynál is nagy tivornya járja, mert a boldogtalan apa feledni akarja fiát. A leánynak újra tánczolnia kell.

Ragyogó, aranyba és lángszinbe játszó ruhájában, mint valami élő fáklya imbolyog, majd pereg a tánczban; nekiszilajodva kikap két fáklyát a tartókból s azzal tánczol. Sikoltás hangzik fel: valami kigyulladt! Néhány percz mulva öles lángnyelvek csapkodnak a teremben az asztal körül mindenütt. Nagy a pusztulás, de a király és a leány életben maradnak és épen ezért a leányt boszorkánysággal vádolják.

Meg kell jelennie a vérbiróság előtt.
Óriási tömeg. Az emelvényen fekete álarczos vérbírák; a bakó készen áll a bárddal. Silány szekéren hozzák az apáczát. A főbíró álarcz alatt nem más, mit a Fuvolás, a ki már ki is mondja a halált, de a mint a leány válláról lerántjuk a palástot, hogy feje a bárd alá hajolhasson, a néptömeget is úgy megszédítit az a végzetes szépség, mely róla sugárzik, hogy megmentik és a leány fehér lovon elmenekül.

Sorsa azonban már lejtőre ért. Változik a kép: a nyárnak vége; hó szállingózik a földre. Az országúton tábori csapatok jönnek ágyúval, szekerekkel; utánuk a táboroktól elválaszthatatlan ingyenélő, alacsony csőcselék. Egyszerre megint felhangzik a Fuvolás zenéje. Jön; mögötte a boldogtalan leány megtörve, megalázva, végleg elveszetten. Roskadozva, erőtlenűl halad, csak karján nyugvó gyermekét védi a hidegtől.

A megrontó szellem, a ki átkos munkáját már bevégezte, most már nem hizelgőn, csábítóan bánik vele, hanem szivtelen durvasággal. A mint a leány csaknem önkivületben követi már, egyszerre a Fuvolás megzendíti megint a Halál melódiáját és ekkor lassú, árnyszerű vonulással elhúzódnak a leány előtt azok alakjai, a kik az ő szerelmét kivánták s azért lakoltak. Jön a lovag, a várúr, a herczeg, a király és akkor aztán jön a lejtő fordulása. A király nem az utolsó a sorban. Korántsem az. És a ki utolsó a sok között, az már igazán utolsója a tábor körüli tömegnek is.

A kötelességmulasztás, szószegés, bűnretérés útján tehát nem lehet megállani. Mikor a fuvolás már-már kitör diadalmas hahotában, azt hive, hogy visszatérés sem lehet a vétek útjáról, akkor a leány egyszerre meghall egy minden máson áttörő, minden fölött győzedelmeskedő hangot, a kolostor zengő, búgó harangját. Erre egyszerre erő költözik abba a szegény, elgyötört, lealázott lélekbe, erő, a mely megküzd még azzal a megpróbáltatással is, hogy szégyene, bűne tudatában oda kell állnia azok elé, a kik a kolostor tiszta, szent levegőjének élnek.

Erőt nyerve fut, fut a hóviharban, egyenest haza a kolostorba és oda roskad a Madonna elé. A szent Szűz lehajol hozzá, visszaadja neki fátyolát, apáczapalástják, maga pedig elfoglalja trónját újra, sugárzó pompában és dicső szépségben. A leány ekkor látja, hogy gyermeke, a kit a hóviharon át hozott ide, halott. Oda helyezi a szobor elé, a ki lehajolva fölemeli a bünnek, nyomornak azt a boldogtalan kis parányát is. A mindent megbocsátó szeretet még azt sem taszítja el.

Az apáczák ekkor sereglenek be, mert karácsony reggele van. Új csoda, új mirákulum köszönti őket; a Madonna trónján ül ismét; a mennyezetről pedig rózsatenger hull le a megváltó szeretet dicsőitésére.

Hogy a „Csoda” milyen óriási hatást tett Londonban, annak az, hogy már hónapok óta szakadatlanul, minden este megtölti a csarnokot közönséggel, csak egyik csekélyebb bizonyossága; többet nyom a latban az, hogy a róla való czikkezés még mindig folyik a lapokban; a minap pedig külön előadást rendeztek az összes egyházak (Angliában van vagy 16 féle felekezet) papjai számára és 4000 pap nézte meg egy este az előadást.

A sok százféle véleményből az az egy tény azonban nagy tisztasággal szűrődik le előttünk, hogy itt egy óriási méretű és óriási fényű „látványosság”-nál százszorta többel állunk szemben, mert magából a fenséges legendából az emberi lélek gyarlóbb és magasabb szózatának, a világ veszedelmeinek, a vallás fölemelő erejének és a szeretet mindent megváltó hatalmának olyan szózata beszél hozzánk, a melyre nézve minden szivben csak egyféle lehet a vélemény.

Gineverné György Ilona