Akkor, a mikor attól lehetett tartani, hogy vagy teljes anarhia üti fel a fejét az angol társadalomban, vagy pedig az államhatalom kihirdeti az ostromállapotot, szóval: mindenképpen vérbe fullad az a társadalmi mozgalom, a mely a dokkmunkások követelt bérelemeléséből kifolyólag keletkezett, váratlanul, de pont a tizenkettedik órában bekövetkezett a béke.

A kormány a leghatározottabban utasította a vállalatokat, vasuttársaságokat stb.-t, hogy a munkások követelésének jogosságát elismerve, az igényeket elégítsék ki és ezen az alapon kössék meg a békét.

Egész Anglia megkönnyebbülten lélegzik fel ma, mintha lidércznyomás alól szabadult volna. És a megkönnyebbülésre elég jó oka van a hatalmas brit birodalomnak, mert olyan sulyos megpróbáltatásokon vergődött keresztül, a milyenekben még alig volt része eddig.

Kétségtelen ugyanis, hogy a legsulyosabb harcztéri vereség is csak gyerekjáték azokhoz a kiszámíthatatlan milliókat tevő veszteségékhez képest, a melyeket a napok óta tartó általános sztrájk okozott. Most pedig vége ennek a modern belháborunak. A nagy sztrájk véget ért. Még pedig a munkásság teljes győzelmével. Kilátás, az igaz, nem igen volt rá, hogy ilyen egyszerre diadalmaskodják a munkásság ügye, mert a vasuttársaságok ridegen elzárkóztak minden engedménytől. J

óformán szóba sem akartak állani a munkásokkal s már tartani lehetett tőle, hogy a tömegek keserüsége jóvátehetetlen exczesszusokra vezet. Az utolsó órában azonban közbeszólt a kormány. Lloyd George miniszter erélyesen tudtára adta a vasutigazgatóságoknak, hogy huszonnégy órán belül méltányosan egyezzenek meg az alkalmazottakkal, különben a kormány veszi kezébe a dolgot és diktálni fogja a feltételeket. Egyes apróbb részletekben még imitt-amott tart ugyan a sztrájkmozgalom, de az általános sztrájk, mint ilyen, szerencsére véget ért.