Régi csöndes hitem, hogy a képzőművészet alkotásairól ép oly lehetetlenség irni, mint a hogy meddő szófecsérlés minden beszéd, a mivel a délben elköltött ebéd izét próbálgatjuk visszaidézni. Hiszen azért jó ebédről elbeszélgetünk, de nem veszszük észre, hogy legszuggesztivebb jelzőinknek is csak enmagunk számára van jelentősége. A vonal, a szin, a forma enmagában él, enmaga által érvényesül és a legmodernebbül festő szó sem pótolhatja.

Bármily finoman eldifferencziálodnak is az esztétikus szakmabéli kifejezései, mégis csak kategórikus értékű jelzők maradnak azok a művészi munka egyéni kvalitásaihoz viszonyitva. Széles ecsetkezelés, pasztózus előadás, a vonalak ritmikája – és más egyéb ilyen szépen hangzó bolondságok ép oly kevéssé foglalják magukba a képzőművészeti kvalitásokat, mint a hogy az iskolásgyermek egész bonyolult egyénisége vajmi kevéssé foglaltatik benne a 4-es, vagy 5-ös osztályzatban, a mit a tanár úr gömbölyű határozottsággal rajzol a noteszébe.

Elképzelem, hogy a művész milyen rezignált szomorúsággal hallgatja a legáradozóbb méltatást is. A vizbefúló hallgatja igy a túlsó parton állók részvétkiáltásait: egy tenger választja el őket; össze nem találkoznak sohse.

Vadász Miklós még jól járt. Ő grafikus: a papír fehérségén és a szén feketeségén által elmondja minden mondanivalóját. A midőn tehát a Vasárnapi Újság minden műkedvelő igaz örömére sorozatba gyűjti Vadász Miklós sok rajzát, magában e szöveg nélkül sorozatban a legelőnyösebb esztétikai méltatást nyujtja, a mit képzőművészet kivivhat magának.

A reprodukcio ördöngős technikája ma már alig tompitja e rajzok előadását és a ki Vadász Miklós művészi egyéniségével akar meghitten eldiskurálni, e vonalakban értelmes tolmácsra talál. Az én szerepem e rajzok közepett legföllebb az lehet, hogy a múzeumi kalauz módján sétáltassam végig az olvasót a termeken, betanult, száraz adatokat hadarván el, a melyek oly belső összefüggés nélkül fityegnek le a műalkotásokról, mint a sorszám, a mit a képre akasztanak.

Elmondhatom például, hogy Vadász Miklós még egészen fiatal ember, a harminczat még el nem érte, de Párisban a legautentikusabb sikeren is áthaladt már. Az itt közölt rajzokban a művészi egyéniségen kívül nyilván mindenkit megdöbbent majd a virtuózitás, a szinte emberfölötti biztonság. Ezt bizonyos harczi riadókkal dolgozó művészek nagyon lenézik, de szegény nézetem szerint tévednek, mert a technika jelentőségét lebecsülnie csak annak van joga, a ki már – túl van rajta.

Azok a misztikus, szent véletlenek, a melyek a technikai tökéletlenségből születnek, mindig gyanusak maradnak. A nagy művészben az eszmei tartalmon kívül a brutális potencziának emberfölötti tömegét is megcsudálom. Véznatestű Michel-Angelo óriási márványsziklának esik neki fölényes erővel és ugyanaz a hatalom, a mely a fönséges szobrászi gondolatokat beléje oltotta, adott neki brutális erőt is, hogy e gondolatokat a nehéz sziklákból kifejtse.

Respektáló megdöbenéssel csudálom Vadász Miklóst, a kinek ez a mindent tudás kifejezési eszközévé vált. Ez adja azt a hitemet, hogy Vadász Miklós lesz az első könyvillusztrátorunk. Nem az, a ki a könyv lapjait akarja iparművészeti ornamentikával fölcziczomázni, hanem az a másik, a ki a régi (és újabban kissé lenézett) módszer szerint az irónak segitőtársa, előadásának kiegészitője, meggazdagitója a közönséggel való ügyében.

A mit legondol, mindent le tud rajzolni és hogy elgondolásai milyen finom, mélységes érzésből erednek, azt megláthatják abból a néhány szemelvényből, a mely a Pál-utczai fiuk czimű regénynek illusztrácziójául készült. Ugyanaz a meleg részvét, fogékony kedély, a mely Molnár Ferenczet elsétáltatta a pesti utczák zajló gyerekhadában: az vezette Vadász Miklóst is. E séta Molnár Ferenczben gyönyörű regénynyé vált.

Vadász Miklósban pedig szépséges rajzokká. A ki s kettőt egybefűzve adja át az ifjuságnak, soha el nem múló kincsekkel gazdagitja az ifjúság lelkét. Vadász Miklósnak megnyiltak már Párisban, Berlinben, Bécsben a magyar nézeteket meghaladó érvényesülés lehetőségei. Mégis visszatért hozzánk, itt maradt köztünk. Ez elhatározásában sem rezignáczió, sem folyton követelőző osztentativ martiromság nincsen. Itt maradt köztünk, mert megérezte és megszerette ennek a semmiből most születő metropolisnak lelkét.

Az utczán, a kávéházban, a szinházban, baráti mulatozás közben megsarkantyúzza valami, túlfinomodott kezébe adja a plajbászt és sorba rögződnek meg jegyzőkönyvében Budapest dokumentumai. Ha a  laikus munkaközben nézi őt, csak azt látja, hogy a keze gyámoltalanul reszket. E reszketés nyomai aztán itt vannak e rajzokon: csodálatosan, megfoghatatlanul finom vonalak, a melyek tartalmat, életet ád a Művészet.