Egy öreg zsebtolvajt hoztak be. A keleti pályaudvaron a harmadosztályu váróterem egy alvó kofa pénztárczája irányában kiváncsiskodott. Egy detektiv meg egy pár lépésről nézte. A végét könnyen ki lehet találni: turpiskodó barátunk egy-kettőre a főkapitányságra került. Hamarosan fellapoztunk a memoárjait, melyekből ugyancsak bőviben volt. Vagy tizszer büntették meg s összesen tizenyolcz esztendőt talált már ülni a nekiőszült zsebtolvaj.

Mosolyogva bólintott hozzá, s teljes lelki nyugalommal jegyezte meg:
- Az urak mégis csak pontosak! Most persze megint lecsuknak, de volna egy kérdésem. Itt az asztalon látok egy ujságot. „A szegedi rablógyilkos a siralomházban”. Szeretném elolvasni!
Önkéntelenül is kapóra jött az interview. Egy fegyenczőslakó hogy vélekedik a siralomházi betyárról, Bali Mihályról és akasztásáról?
- Csak kontárember teszi ki magát ennek, - vélekedett a vén tolvaj – sohse volt az üzletember. Mit gyilkol a szamár?! A heccz nem éri meg a rizikót. Én is csak a más pénzén éltem. De simán és nyugodtan. Eleget buktam ugyan be, hanem azt a pár évi fegyházat kibirja az ember, csak hozzá kell szokni. De a kötélhez nem lehet hozzászokni, az ember belepusztul, mikor hozzákezd….

Ezzel a rögtönzött szellemességen nagyot nevetett az öreg enyveskéz és derült hangulatban ment a czellába. Az ujságot odaadtuk neki. Tulajdonképpen oda kellene minden rabkoszton levőnek adni. Az akasztófa rettenetes fogalom.

A ki elolvasta a szegedi akasztást, és ki nem olvasta el? – bizonyára megremeget a belső izgalomtól, félelem és irtózat szállta meg, a mint megelevenedett az ujság hasábjain a komor aktus: a sápadt halálra halálraítélttel, a könnyező pappal feszület a kezében, a háttérben pedig a hóhér s pribékjei.

Valami végtelenül elrettentő és megfélemlítő van ebben, a mi megszeliditheti a vérszomjas gazságot, vagy őrületet. Azért ragaszkodnak ujabban mindjobban a halálbüntetés fentartásához. Pedig nagy tekintélyek, nagy szellemek ostromolták meg azt a barbárságot, melyhez szerintök az államnak sincs joga.

Nem a halál, hanem a halálrettegés a szörnyü büntetés. Egy előkelő író mondta: „Az orgyilkos nem kiáltja bele hónapokkal előbb áldozatának a fülébe: menthetetlenül meg fogsz halni! És az orgyilkos nem fosztja meg áldozatát huszonnégy órával a gaztett előtt minden reménységétől. Az állam pedig megteszi ezt. Igaz, de hogy tartsuk féken az „állatot az emberben”, hacsak a legdrasztikusabb elrettentéssel nem. Ez az önvédelem joga.

Kinek van itt igaza?! Az államok különbözőképpen fogják fel. Olaszországban, Hollandiában, Norvégiában, a legtöbb svájczi kantonban, - lásd Lucchenit, a ki a mi őrangyalunkat: Erzsébet királynét Genfben orvul legyilkolta – Romániában, Portugáliában és több amerikai államban eltörölték a halálbüntetést.

Belgiumban és Finnországban pedig a törvényhozás még nem mondta ugyan ki, de nem hajtják végre már esztendőkön át a halálbüntetést. Épp így tettek hosszu időn át Francziaországban, míg most az apacsok garázdálkodásától felzudult közvélemény nyomása alatt megint guillotinere viszik a gyilkosokat. A czivilizáczió ugy látszik nem nyesegeti ki az emberből a vad indulatokat….

Ma több az életet pusztító kapzsi bün, mint volt valaha. A rablógyilkosságok száma mintha egyenest szaporodnék. Visszatérnek tehát jobbadán mindenütt a halálbüntetéshez. Csak egyet köt ki a humánus szellem: gyorsan kell végezni a halálraitélttel! Fájdalom nélkül zökkenjen át az az ő haszontalan élete a másvilágra. Egy szempillantás alatt vége az öntudatának és aztán az életének