De ha Reinhardt lemond a színről, kárpótlást talál a hangban, mely itt sokkal mélyebb hatásokat rejt magában. Micsoda csodálatos ember az, ki így tudja a helyzetet kiaknázni! A félelmet, a rettegést, bizonytalan sejtelem villámait csak a hang tudja előidézni. Az előadás úgy kezdődik, hogy eleinte alaktalan zúgást hallunk, mely hasonlít a tenger morajlásához. Majd élesebb lesz a zaj, mintha köveket hasítanának.

Végre óriási tömeg lepi el a színteret, mely jajveszékelve, taktusban kiáltja; Oedipusz segíts! Később is az egyes jeleneteket csodálatos hangok kísérik. Az egyhangú, taktusos kiáltás eleinte kissé furcsán hangzik, mintha az iskolában a gyermekek taktusban olvasnak vagy ismételnek valamit. Ezen segíteni kellene. Azon is, hogy ez a nagy tömeg egészen egyformán öltözött emberekből áll.

Mindenkinek fehér vászonszalag van a homlokán. Reinhardt nyilván ezzel az egyformasággal a legegyszerűbb, de leghatalmasabb stílus benyomását akarja kelteni. Itt nincsenek egyének, itt egy nép, a nép van. A realisztikus ábrázolás minden nyoma száműzve van. De én itt, az első sorban, tulközelről látom a statisztákat és ez rontja élvezetemet, illúziómat. Az az egyhangúság és ütemesség pedig a betanulás szomorú képét ébreszti bennem.

Látom, a czirkusz mégis csak nyomoralt szurrogátum. Még szomorúbb, hogy Reinhardt a közönségen át, a közönség mellett vonultatja föl statisztáit (a főbb szereplőket nem!), mint a Szumurunban. A japán színháznak ezt a különösségét az utolsó cseppig kifacsarja. Miért? Mert az más, mint a mit megszoktunk. Két lélek lakik benne, a művész és a hatáskergető. Reinhardt a sznobok utálatos fajtáját igazolja.

Attól fél, hogy a művészettel nem lehetne pénzt keresni. Ki tudja, nincs-e igaza. Még szép tőle, hogy a művészetet is szóhoz juttatja. Ezért hálával tartózunk neki és Isten látja lelkünket, igaz, őszinte hálát érzünk iránta. Nagy intenzív művésze ő a színháznak.

Vajjon hű marad-e a görög szinház elveihez? Föltámasztja-e a görög szinház életét? Szó sincsen róla. Nem tudunk ugyan annyit a görög szinház életéről, mint tudósaink állítják, de Reinhardt előadása bizonyára nem is hasonlít egy ó-göröghöz. Ott Görögországban voltak az igazi nagy méretek! De nem hiszem, hogy a görög színpadon fölvonult volna három vagy ötszáz statiszta, népet ábrázolni, a görög művész, nem sokat hederített a népre.

A kar meg nem sillabizált, hanem énekelt; Reinhardt is diszkrét módon énekeltet nehány sort, mintha jelezni akarta volna, milyen volt a görög előadás. De hiszen mit bizonyítsuk hosszasan a különbségeket! A nézőközönség volt más, mint a mienk, a mi mindent magyaráz. Ennélfogva a mi előadásunk nem lehat olyan mint a régi. Egy csöppet se bánnám, ha ízléses, tudós színházi ember conférence-szal vezetné be az előadást.

De ez a bajos, nehéz Reinhardt az egyetlen lehetséges utat választja, a mi érzéseinknek megfelelően rendezi az előadást. A ki egyebet kíván tőle, lehet nagy tudós, de nem ért a színházhoz. A tökéletes emberi test szép volt a görög ruhában, de modern ruhában is: a muzeumisták talán rajonganak a görög kosztümért, de ilyesvalami csak játék marad. Mai embernek mai ruhában kell járnia.

Reinhardtnak ismernie kell a görög színpadot, tudnia kell mindent, a mit tudnak, de nem hogy archeológiát űzzön a színpadon, hanem hogy felhasználhasson mindent, a mi felhasználható. Még fontosabb azonban, hogy a mai néző lelkébe tudjon bújni és annak az érzéseit tudja megrezegtetni. Igen, nekünk nagy statiszteriára van szükségünk, mert mi a sematizált tömeggel nem érjük be. Helyesen teszi Reinhardt, hogy a hangok bűvészeiével élt. A görög dráma teste oly tökéletes szép, hogy a mi ruhánk is nagyszerűen illik neki.

De Reinhardt nem fordít nagy gondot a színészekre. Fájdalom, igaz. Kevés jó színésze van és azok is - németek, németül és németesen játszanak, a mi azonban Berlinben nem árt neki. De itt, az Oedipusz-előadásban ezt nem érezhettük, mert hiszen a Magyar Szinház szinészei játszottak és őket nem Reinhardt tanította. Az előadás nem volt kifogástalan, de színvonalával mégis meglepte a közönséget. Kifogásaink ezek: a női szerep kirítt az együttesből. Megjelenése illúzió-rontó, szavalata hol gyönge, hol rikácsoló; nem volt igazi lélek benne.

Lehet tehetséges színészné, de ennek a szerepnek rendkívüli érzéseit nem érezte, vagy nem tudta kifejezni. Az Oedipuss-Kreon jelenet is lanyha volt. Mily vihar dúl ebben a párbeszédharczban! Azt bizony nem éreztük. Reinhardt meg is kurtította és sok egyebet is kihagyott, nem tudni miért. Ez már bűn! Az együttes jelenetek mind nagyon kommandószerűen folytak le, mintha őrmester vezényelte volna. De Oedipuss igen érdekes, megnyerő, sőt hatalmas is tudott lenni Tiréziasz és az öreg szolgák is jól beszéltek, mozogtak.

Nem volt tiszta benyomásunk, de a vázlat lendületét, nagy intenczióit mégis éreztük. Oedipuszt sokszor láttuk és sokféle formában. Legutoljára ezen a nyáron egy német reczitátor szavalta az egészet, görög kosztümben, a kar énekkiséretével. Soha még csak ezt megközelítő hatást nem éreztük, mint a czirkuszban az előadás elején, a hová nagy antipatiával tettük be lábunkat.

Nincs fontosabb a színházban, mint a nézőközönség hangulata. Ez a darab levegője, a melyben él vagy hal. Reinhardtnak sikerül oly hangulatot kelteni, melyben az előadás intenzív módon élhetett volna. Kár, hogy a művészet tiszta érczét itt annyi nemtelennel keverik. A Magyar Szinház mégis büszke lehet arra a sikerre, melyben része van.