Rippl-Rónai József kiállítása

1911 | Március

Még nem is olyan régen történt, hogy Rippl-Rónai József képei mély megbotránkozást keltettek az úgynevezett műértő közönségben. Képeinek szinezését izléstelennek, sőt rikító volta miatt szemetsértőnek tartották, nagyvonalú előadásmódja felületes elnagyolásnak tetszett, thémái nevetségesen primitiveknek látszottak.

Egy-egy égővörös szinű tárgy, kendő, kerti butor, buja zöld szinek között, tarka-barka ruhák, csendéletszerű interieurök a máshoz szokott publikumnak jelentéktelen, művészietlen thémák voltak. Nem beszéltek el semmit, nem anektodizáltak, nem újították fel történelmi emlékeket, s a mi még különösebb volt mindenki érezte, hogy czimük is teljesen mellékes.

Aztán meg nem is áradt belőlük semmi könnyen beskatulyázható hangulat, pedig a közönség megszokta azt, hogy a tartalmi felosztás után hangulat szerint oszsza be festőit, de Rippl-Rónai képeit sem szentimentálisoknak, sem pathetikusoknak, sem humorosoknak, sem brutálisoknak nem lehetett mondani.

Egyszóval mindennemű megszokott rendszerezéssel daczoltak, úgy hogy nagyon könynyen kész volt az itélet, hogy a festőt megtévedt izlés és beteges bizarrság vezeti alkotásaiban. Sokan tudták, hogy pályája kezdetén Munkácsy tanítványa volt s ez még csak növelte a csodálkozást, mert a nagy mester tónusos, sötétes képei Rippl-Rónai tarka, rikító szinekkel festett vásznai között nem lehetett semmi rokonságot felfedezni.

Egy pár esztendő múlt el és a helyzet képe megváltozott. A ki a művészet értékelésének történetére kíváncsi, ne sajnálja a fáradságot, keresse elő a régi ujságokat s böngészsze ki az akkori kritikákat. Meglepetéssel fogja látni, hogy mily változáson ment át azóta a közvélemény. Egykor gúnyos, sőt felháborodott támadások voltak túlsulyban, ma az elismerés és ünneplés, s ha elvétve gáncs hallatszik is, az a művész legújabb irányának és fejlődésének szól, de a régebbi Rippl-Rónai qualitásait ma már egy hangúlag elismerik.

A közönség tehát hozzá nevelődött az új művészeti irányhoz, felismerni és méltányolni képes új szépségeit, nem teljesedtek be azok a kényelemszerető jóslatok, melyek csak eltévelyedést láttak benne, melyet a jövő vissza fog utasítani. Annak idején, midőn Rippl-Rónai közönségünk előtt képeivel megjelent, nálunk még az úgynevezett galéria-tónus volt a legkedveltebb: sötétes, megtört, fátyolos, barnult szinek, melyekbe a müncheni befolyás hozott csak némi élénkséget.

Ezért, midőn az ifjabb festői generáczió töretlen, nyers, rikító, „parasztos” szineivel megjelent, melyek nem kerestek a régi értelemben vett nyugodt harmóniát, hanem mentül erősebb, hatásosabb szinellentéteket, nagy volt a visszatetszés a közönség nagyobbik részében. Különösen azért, mert a változás a mi ugrásszerűen fejlődő művészeti életünkben váratlanul jött.

Váratlanul, bár nem előzmények nélkül tünt fel, de az előzményeket, melyek a külföldön játszódtak le, közönségünk nem ismerte. A helyzet ma már teljesen más. A közelmult szintelen akadémikus izlését, melynek úgysem az élet volt talaja, szervesebben az életbe kapcsolódó kezdi felváltani.

Megismertük a modem német, a modern franczia művészet nagy eredményeit, keresztülcsapott rajtunk is, habár csak gyöngén, a praerafaelitismus hulláma. Lassanként beláttuk azt a gyermekesen egyszerű igazságot, hogy nem élhetünk örökké a mult művészetéből, hogy egy újat kell teremtenünk, mint a hogy minden kor teremtett is magának új művészetet, új irányokat adó aj teremtő egyéniségek utján.

Kétségtelen, hogy Rippl-Rónai a modern magyar művészet ilyen teremtő tagjai közé tartozik. Képei nem szorulnak semmi intellektuális magyarázata, nincsen semmi irodalmi vagy történelmi izük, művészetet tisztán magáért a művészetért nyújtanak, pusztán festői eszközökkel akarnak hatni. Ha érzelemről egyáltalában szó lehet, nyugodt, derült, erős világbanézést árulnak el, gyönyörködést oly tárgyak felett, melyeknek ábrázolását a művész szépnek tartja.

Haragos rikító szinek tömkelegének örül leginkább. Rikító vörös, rikító kék, buján világító zöld, égő sárga szinekből festi tájképeit, interieurjeit, aktjait. Egyáltalában nem magán a tárgyon, hanem a szineken van képeinek hangsúlya, ezért a fehér-fekete reproductió nem adja a lelkét képeinek, hanem csak lényegtelenebb oldalait. Ezeknek a képeinek kompozicziója is tisztán csak szinkompoziczió, bár nem egyszer a vonalak monumentalisságával is hatnak képei.

A kiállítás retrospectiv, mert huszonhárom évre terjedő fejlődés eredményeit adja. Kezdetben a fiatalkorban még sok szál, mely a francziákhoz, az impressionistákhoz vezet, de még némi egyhanguság és lágyság a szinekben. Aztán a szingazdag Rippl-Rónai a maga tobzódó szineivel.

Legújabban alkotott meglepő aktképein nagyvonalúság, nagy szinfoltok, kevés részlet és sokkal több tónus, mint azelőtt. Ezek az aktképei reproduktiókban teljesen elvesznek, sőt csunyák, de a természetben, kellő távolból nézve, igazán mély hatásuak.