Már most mit kelljen éreznünk? A grófnő boldog; örüljünk-e a boldogságának? Nem lehet, mert csaláson alapul. Komikusnak találjuk-e a grófnőt? Nem lehet, mert hiszen oly tiszteletreméltó. Meg legyünk-e indulva? Nem lehet, mert a szinész oly komikus. Se nevetnünk, se sirnunk nem szabad. Se komolyak nem maradhatunk, se mulatni nem szabad a dolgon.

Csak a parasztok találják a bolondot komikusnak, és csak a legdurvább lelkűek tréfálkoznak vak emberrel. (Milyen más a Gloster-Edgar jelenet Learban! ) Az eredmény az, hogy kínos, kellemetlen érzéseink támadnak. Nem tudjuk magunkat orientálni. Mindenki jó ebben a darabban, a szinész, a pap, a doktor, a grófnő, a felolvasónő stb. és a legbadarabb dolgok történnek, a legképtelenebb helyzetek keletkeznek.

A végén a szerző nem tud máskép segiteni magán, hogy befejezhesse a darabját: kitöreti a forradalmat és ostoba golyó által leteritteti a szinészt, kinek turpisságát a grófnő, a nélkül, hogy baja esett volna, már előbb fölfedezte. A grófné vigan marad abban a hitben, hogy XVII. Lajos él és a függöny visszavonhatatlan, véglegesen legördül. Attól tartunk, hogy ámbár a szerző nagyon tiszteli Istent, a Királyt és a szent hagyományokat, darabjának mégsem lesz hosszú élete ezen a földön.

Gyönyörű volt Rákosi Szidi és Odry Árpád játéka. Rákosi Szidi mestere a szónak, a játékban pedig az a fő mestersége, hogy mer és tud mesterkéletlen lenni. A grófnő lelki jóságát, finomságát, egyszersmind erejét és határozottságát kitűnően ábrázolta. A szinész és ezermester szerepében Odry Árpád egyik legjobb alakitását adja. Kitűnik, hogy nagy kár volna őt a szerelmes szinész szerepkörébe zárni.

Neki sok szine, hangja, karaktervonása van, igen változatos tud lenni és a mi a fő, mindig szimpatikus. Ebben a szerepben az ezermester szolgálatkészségét, a szinész hiúságát, a czigányember gondatlanságát, a jó fiút kitűnően érvényesíti. Kár, hogy ezt a finom együttest a közönség nem sokáig fogja élvezni. A rosz darabot a legjobb szinészek se tudják megmenteni.

A zseni-t a Vigszinház közönsége oly kedvesen fogadta, a milyen kedves neki a darab szerzője, a szerző tehetsége, lelke. Kevés népszerűbb ember van a művészi világban Budapesten, mint Nagy Endre. Neki köszönünk két fontos dolgot: a kabarénak művészi szinvonalra emelését és ugyancsak a kabaré nemzeti, budapesti jellegét.

Ez a kettő különben kapcsolatos, mert nincs igazi művészi élet, a mely nem mélyen a talajban gyökerezik. A mit rendesen ebből a genre-ból láttunk, az nemzetközi, vagy bécsi, vagy karaktertelen volt. Nagy Endrében oly ép művészi és nemzeti érzék lakik, hogy teljesen átalakította a kabarét, illetőleg megteremtette a többiek mellett a művészi kabarét.

És mily nagy úr ő ott, mint conférencier! Szint a lelket ő ad minden produkcziónak. Kitűnő szeme és kevés epéje van, tehát szeretetreméltóan szatirikus. Csak úgy megsimogatja áldozatait, de azért ezek néha megérzik csontos keze keménységét és fölszisszennek. Azonban szivesebben nevet és megnevetteti a közönséget. Egy kicsit talán mégis pusztítja a sznobizmust, csak ne volna ez oly termékeny, mint a dudva és ne tanyázna a jól fűtött szalonokban!

Mindezzel azonban nem akarjuk kerülgetni. A zseni megbeszélését, inkább előkészíteni. Nem, mintha a szerző kabaréeszközökkel vagy ebben a stilusban dolgozott volna, ellenkezőleg igen élesen megjelölte a határokat. De a darab főleg szatirikus, nem tragikomédia, hanem szatirikus vígjáték, vagy legalább is mindkettő együttesen, szatirikus tragikomédia.

Két unokatestvér áll a darab előterében, az egyik, Rudolf, hires zeneművész, a másik, György, mérnök, a ki azonban egyelőre nem gyakorolja mesterségét, hanem managerja a tehetetlen, fantáziáinak és fantáziáiban élő zeneművésznek. Oly kitűnően menedzseli ( hogy magyarosan irjuk ezt az új szót) a zenészt, hogy kezdve a kézszorításokon, föl a pénzig és még fölebb a szeretett nőig a menedzser, a nem gyakorló mérnök mindent elvesz Rudolftól és magának kaparint meg.

Az utolsó fölvonásban György templomba vezeti a gazdag és szép, és fiatal Ágnest. Az esküvő a lipótvárosi Szent István-templomban ( vulgo bazilika ) megy végbe. György díszmagyarban. Rudolf tisztes távolságban frakkban. Ő fog orgonázni. György észre se veszi Rudolfot. Midőn figyelmeztetik rá, azt mondja, hja igen, Rudolf, tehetséges fiú, támogattam, magában nem tud semmire sem menni.

Tanulság: többet és egy lat ügyesség. Mint egy font zseni. De félreértjük Nagy Endrét. Ha ezt a tanulságot vonjuk le darabjából. Az ő gondolata szomorúbb is, fenköltebb is. Mit vett el György Rudolftól? Tulajdonképen semmit. A kézszorításokat? Vigye az ördög. A pénznek egy részét? Marad elég. Rudolf évi jövedelme százezer koronára rúg. A szeretett lányt? Igaz, ezt György elhódította. De mily könnyű volt ez! A leány nem volt soha Rudolfé.

Rajongott érte, de nem szerette. A leány igen helyesen mondja, a zseni nem férjnek való, főleg nem az Ágnesekhez illik, a zseni tragikus. György, az más. Az komikus. Az egy-két-három év múlva szarvakat fog hordani szép fején, de már csak akkor, mikor bőven kiérdemelte őket. György semmi igazi értéket nem vitt el Rudolftól, a mi lehetetlen is, mert oly kevés érték van a világon és azok mind elérhetetlenek a Györgyöknek.

De a zseniség szomorú adomány: másokat boldogít, hordozóját könnyen megrontja. Ez az érzés kisérte a darab burleszk, komikus jeleneteit, mint kissé távoli, bánatos, sajátos zene. Előtérben állott két szatirikus jelenet, jour a bankárnál, a melyen György megkaparintja a gazdag leányt és az említett jelenet a templom előtt.

A darabot nagyon szivesen fogadták, de kissé keveselték az adottat. Igazában csak két jelenet, az expoziczión kívül! Kissé megzavarta a közönséget, hogy nem a zseni áll előtérben, hanem a másik, a stréber. A zseni csak arra valónak látszik, hogy a stréber czölöpnek használja, melyen a magasba kapaszkodik. De Rudolf egy-két beszélgetése gyönyörű és mélységes- mégis a zseni tragédiája nincs drámailag, cselekvényben, megtestesítve.

A szatíra finom. Ágnes persze kikeresztelkedett. A zsidó násznép a katholikus templom előtt áll. Az egyik azt mondja: Mégis csak más, mint a Dohány-utczában. Piczike kis fölsziszszenések a földszinten. Örülök ennek a simogatásnak is, de jó volna, ha egyszer Nagy Endre megkeményítené a szivét és korbácsot venne a kezébe. Már nagyon fölgyült a templomban a korbácsolni valók száma. Hogy a Vigszinházban nem játszanák el a komoly szatirát? Tévedés. Mindenki, ha a korbács suhogna, a szomszédját nézné. Most is úgy tesznek.
Alexander Bernát.