Egy új magyar opera

1911 | Március

A bolond: népies opera 3 felvonásban. Szövegét irta Rákosi Jenő, zenéjét Szabados Béla. Márczius 15-ikének előestéjén a Magyar Királyi Operaház is ünnepelt, magyar dalműujdonsággal kedveskedve az egész nézőteret megtöltő és mohón érdeklődő díszes közönségnek. A nagyértékű ujdonság tárgya eredetileg nem magyar.

Bizonyára középkori legenda; olvastuk, rendkívül egyszerű, naiv előadásban, mint orosz népmonda fordítását; de leghíresebb a franczia feldolgozása, Anatole France-tól, a kinél az elbeszélés hőse nem bolond, hanem bolondozó, bohócz, a ki Szűz Mária iránt hálával csordultig telt szivén nem birva másképen könnyíteni: az üresen maradt templomban merő hódolatból, legnehezebb bukfenczeit és tornászmutatványait mutatja be a Boldogságos Szűz oltárképe előtt.

Mikor kimerülten haldoklik: az Istenanya csodálatosmódon kilép a kép keretéből és áldó mosolylyal fogja be a szegény bohócz megtörő szemét - míg az ajtó üvegén át a szerzetesek megdöbbenve látják a szentségtörő ugrándozást és a kegyelem csodáját......

Ezzel a megindító jelenettel végezte a legendát magyar átirója is, a kinél Rákosi Jenő, a vérbeli drámairó, a történeket megismerte s meg nem állhatta, hogy szinpadra vigye; teljesen magyarrá tette az alakokat is, - kár, hogy „A bolond” czimet adta a darabnak, holott hőse egészen épeszű, bohócz, - és magyar életet vitt a tömegjelenetekbe is; búcsút, vásárt, mókákat.

Művét tizenkét évvel ezelőtt a budapesti Magyar Színház adta elő a fiatal s nagy tehetségű Szabados Béla zenéjével, a ki akkor már operettek s egy bájos kis víg opera ( „Alszik a nagynéni” ) sikerére lehetett méltán büszke, de új művének komoly, romantikus részeiben nem egyszer olyan gyönyörű zenét és magas művészetet nyújtott, hogy valóban természetesnek találtuk és eleve hálásak voltunk érte, mikor hire futamodott, hogy a darabot átdolgozza, komoly operává.

Érdemes a fölemlítésre, hogy Anatole France eredetije egy ünnepelt franczía zeneszerzőt is arra indított, hogy belőle operát irjon: Massenet-nek ezt a „Le jongleur de Notre-Dame” (Miasszonyunk bohócza) czimű dalművét 1901 óta adják franczia, német, olasz és amerikai színpadokon.

Rákosi darabja elhagyta az oltárkép előtti joungleur-tornázását; pompás epizód-alakokat szőtt a történetbe: három eladó iker-leány-testvért, a kik közül apjuk egyet apáczának szánt, de a sekrestyés valami babona útján mindegyiket összehozza vőlegényével. Maga a „bolond”, a ki az átdolgozott, azaz a végig versbe irott operaszövegben sem bolond (az utolsó felvonásban is csak lázas és elkeseredett, de nem bolond), csak foglalkozására nézve vándorbohócz.

Bimbó, vénülő szivével lángragyúl bohócztársnője ( Bimbilla ) iránt, a kit sok évvel ezelőtt mint gyermekleányt az út széléről szedett fel s a ki olyan naiv, tudatlan, hogy soha templomban sem volt, nem tud imádkozni sem,- de azt sem tudja, hogy szerelem is van a világon, míg egy Deli nevű levente erőszakos csókjából meg nem tanulja. Ez a legény azonban megbecsüli Bimbilla ártatlanságát, megtanítja őt imádkozni s végül magával viszi - oltár elé: az elhagyott bohócz, kétségbeestében, a Mária-képnél keres vigaszt, s a haldoklónak látomása az, hogy a Boldogasszony hozzá jő a karjaiba veszi.

Az egész nem nagyon drámai, de mindig érdekes; és regényes, bús, meg vidám jeleneteivel a képzeletet és a szivet mindig foglalkoztatja. A népiesnek mondott mű szövege is (nagyrészt jambusokban), zenéje is gyakran nem népies, nem magyaros. Szabados azonban olyan jellemző, a szöveg hangulatához tökéletesen illő zenét alkot s mindig olyan bölcs mértéktartással, szertelen szenvedélyesség nélkül, hogy ez már klasszikusnak nevezhető; annyival inkább, mert mindenütt művészettel és választékos ízléssel van megirva a szólamok menete és a polifónia színezete, a divatos virtuózkodó hangszerhatás-keresés nélkül.

Felüdítő a darab elején a három legény együttese, majd a leányokkal együtt folytatott énekük (turbékolással), majd a sekrestyés ballada-jellegű, sejtelmes hangú elbeszélése a leányok babonájáról, meg az első felvonást végző népmulatság az alakoskodó tánczczal; a második felvonásban Bimbilla két monológja vetekszik egymással érzésgazdagságban.

A befejező ima („ Ó Szűzanyám” ) az egyetlen olyan részlet, melyet a zeneköltő átvett a régi énekes színműből, de ezt is most nagyobbszabásúvá dolgozta át. A harmadik felvonás különösen szép részlete: Bimbó magánjelenete; „ Ó, mily keserv” . Az egész zene egy kiforrt tehetség eredeti, csöndesen gyönyörködtető és zeneértők számára tanulságos műve.

Hogy a szép újdonságnak az első estén főleg külső sikere nagy volt, az nemcsak az alkotóművészek érdeme, hanem az előadóké is: a czímszerep Takács Mihály kezében volt, a ki legmagyarabb és legnagyobb művészünk, s a ki ezúttal pompásan „hangnál is volt”. Bosnyákné Sándor Erzsi egyenesen meglepett: nem énekével s hangjával, a melyek már régen csakis gyönyörűséget szereznek - hanem azzal, hogy egész lélekkel alakított, mindent megjátszott és mindent kitűnő arczjátékkal és taglejtéssel játszott meg; tudott szilaj lenni és elmélázó, vidám, tánczos és megindult.

Azt hisszük: ez a próbákon jelen volt Rákosinak, a régi szinműírónak és színigazgatónak érdeme, de reméljük, hogy kiindulópontja a legszebb színészi jövőnek. A szerelmes, erős Deli úrfi: Környey volt; ép ily jók voltak a mellékszerepekben Payer Margit, Ambrusné, S Várady Margit, Kertész Ödön, Mihályi, Venczell ( az összeboronált fiatatok), Hegedűs (sekrestyés), Ney Bernát (korcsmáros). A zenekart nehéz művészi feladatában Kerner karnagy vezette diadalra.

K.I.