A japán színház

1911 | Március

Nagyváradi és kolozsvári újságokban olvasom mostanság, a mit annak idején a budapesti napilapok, de még a híres európai ujságok is megírtak, hogy Hanako szintársulata vendégszerepel itt, vagy ott és hogy csodákat produkál a „tokyói színtársulat”. Senki olyan borzalmas szépen, fájdalmasan nem tud meghalni, mint Hanako.

És a „tokyói színtársulat” már esztendők óta járja Európát, odahaza pedig senki sem ismeri őket.
- Meséljenek valamit Sada Yakkóról és Honakóról, - kérdeztem Tokyóban szinházigazgatókat, irókat, újságirókat. A kis japánok felkaczagtak, csillámló, mandula szemük hunczut ragyogással nézett rám, mintha azt akarták volna mondani: „Te szegény, szegény, megcsalt európai!”

- Mért nevetnek? - kérdeztem újra, - Mi van azon nevetrni való, ha Sada Yakkóról és Hanokóról kérdezősködöm?
- Oh, - felelte az egyik udvariasan, mintha bocsánatot akart volna kérni a bátorságért, hogy felvilágosit - Sada Yakko és Hanako nincsenek is….az az, hogy csak Európában vannak, Japánban nincsenek, a japánok nem ismerik őket, itt egyiket se látták sohasem játszani.

- Lehetséges-e ez ? - néztem rájuk csodálkozva.
- De mennyire? Hiszen japán színésznő nincsen is, soha japán színpadon eddig szinésznő még nem lépett fel, a női szerepeket mind férfiak játszották, tehát Sada Yakko és Hanako „tokyói társulata” hazugság.

Sada Yakko nevét talán ismerjük az európai reklámokból és abból, hogy férje idevaló hírlapíró. A kis japán művésznő, a ki lázba ejtette Európát, idehaza gésa volt, énekeslány, egy ügyes ujságíró feleségül vette, elvitte Európába, s ott pénzt csinált belőle.

Sikere volt, de az hazugság, hogy Sada Yakko a japán szinészetet képviseli. A japán színészetet Sada Yakko nem képviselheti, mert Japánban nincs szinésznő. Hanakot és társulatát pedig egyáltalában nem ismerjük. Sada Yakko üzleti ötletének ügyes utánzói lehetnek.

Arról csak esztendők mulva lehet szó, hogy japáni valódi, hivatásos szinésznők vendégszerepelni menjenek Európába. Mert most, ebben az évben nyilott meg Tokyóban az első sziniiskola, a mely nőket is kiképez a szinészi pályára.

Ez a mozgalom hozzátartozik Japán újkori, nagy reformjához és országgyűlési képviselők íratják be lányaikat az iskolába, hogy így is szolgálják a haladás eszméjét. És ugyancsak ez évben nyílik meg Japánban a „Császári Nemzeti Szinház” és a sziniiskola végzett növendékei ez új színház tagjai lehetnek. Ők lesznek Japán első női szinészei.

De az, hogy Japán többi színházában férfiak játsszák a női szerepeket, nem azt jelenti egyúttal, hogy a japáni szinészet elmaradt. Előadásokat láttam Kyotóban, Nogoyában és Tokyóban, melyek a színészet fejlett, erősen modern stílusáról számolnak be, darabjaik nagyrésze „ma” játszik és szocziális eszméket tárgyal. Szinészeik kitűnőek, az emberi öröm és fájdalom érzésének nagyszerű tolmácsolói, nem ágálnak, nem kulisszahasogatók...

De régi történelmi, ó-japáni darabok előadásánál egészen megváltozik a kép, akkor énekelnek, szavalnak, a szamurájok kardjával egyúttal s klasszikus pózokat is felveszik és megkapjuk a mozdulatokat, melyeket a japáni metszetekről ismerünk.

A szinházak, népmulatságok helyiségei majd mind egymás mellett vannak, minden nagyobb városban van egy-két vagy több színházi utcza, az épületekről hosszú színes zászlók csüggnek alá a darabok czimével, a szereplők nevével, a szinház körül harsog a zene és hirdető menetek vonulnak végig a városon, osztogatják a szinlapokat, invitálják a vendégeket. Gyalog és riksán festői szinfoltokban kígyózik át a menet a sok bambuszházikó között, utánuk pedig a sokadalom a színház elé.

Kora alkonyatkor kigyúl a gáz és gáz villamos láng, a színházak körül eleven élet hullámzik egészen este tizenegyig, a mikor csend borul a színházi utczákra. Mert Japánban és Khinában a színház ideje délután háromtól este tízig tart. Tíz óra után kihalt a szinházi utcza, Japánban nincs se orfeum, se kabaré... Az emberek haza mennek és csend borul a kis bambuszházikókra.

P.Á.