Gróf Tisza István megemlékezik a középiskolai tanárok fizetésének rendezéséről, mely szerencsére már kijutott akut stádiumából. A tanároknak azt a törekvését, hogy illetményeik korszerű színvonalra emeltessenek, jogosnak ismeri el, de minél nagyobb erkölcsi értéke van az egyes embernek, annál inkább kell ambiczionálnia azt, hogy még a legroszszabb helyzetben is megfeszített erővel teljesesítse hivatalát. De azt a gondolatkört, melyben a kötelességteljesítést, a nemzeti szellemű nevelést az anyagi érdekek kielégítésétől teszik függővé, remélhetően fölháborodással utasítja vissza a magyar tanári kar színejava.

Az anyagi viszonyok javítására irányuló törekvések sikerrel jártak, már csak egyes részletkérdések vannak függőben. Melegen pártolja azt a tervet, hogy a tanári karból is aránylag annyian érték el a VI. és az V. fizetési osztályt, mint a birói karban. Az automatikus előléptetést azonban nem helyesli, mert rést kell hagynia a kiváló érdemek jutalmazására. A harmincz évi szolgálat rendszere fönn nem tartható; úgy kellene rendezni a dolgot, hogy harminczöt évi szolgálat után a teljes fizetést kapja ugyan nyugdíjul a tanár, de negyven évi szolgálat előtt csak igazolt munkaképtelenség esetén mehessen nyugdíjba.

Megemlékezik még a szónok egy veszedelmes kulturális jelenségről, mely már az iskolai életben is mutatkozik; ez a szektarianizmus. Ezt a végtelenül fontos kérdést rendesen hamis czégér alatt tárgyalják. Nem szabad megengedni, hogy ebből zsidó-kérdést csináljanak, mert a zsidóság kebelében is megférnek a legkülönbözőbb irányok, a legsötétebb vakbuzgósától egészen az ateizmusig.