Itt közbevetőleg be kell vallanom, hogy annak az erős alkatású vesztét részben az ünnepségek okozták. A keserves gyermekséget, ifjúságot átélt művész nem tudta magát eléggé mérsékelni egyszerre dúsan terített asztala mellett. Mikor mint fiatal ember Paál Lászlóval lakott együtt, inasa egyszer így szólt hozzám:

- Ugyan kérem, Bertha úr, ön jó barátja az uramnak. Mondja meg neki kérem, hogy mérsékelje magát. Képzelje, hogy Paál úrral naponként hat üveg bort isznak meg reggelire és ebédre. – És a jó öreg szolgának igaza volt: mind a két művész tönkre tette magát! De hát én csak tréfálkozva figyelmeztethettem őket!

Ebből az idejéből való az a kis história, mely vele akkor történt, mikor ki akart kocsizni uri kocsis minőségéből. Soha nem hajtott, de azért egy könnyű kocsiba fogatva lovait, neki indult Páris városának, hol csak úgy hemzseg a sok fogat.

De alig hagyta el a „ Rue de Lisbonne”-t, a hol 74-ik szám alatt lakott, s alig kezdett leereszkedni ez „Avenue de Messine”-n, mely elég lejtős, már is neki ment valami kisebb targonczának. Hogy ezt kikerülje, gyorsan megfordult kocsijával, de vesztére, mert akkor meg majd behajtott egy társaskocsiba, melyben 60-70 franknyi kárt is csinált. Így azután felhagyott a sportok gyakorlásával!

Mikor „Rue Legendre” 8. számú első hoteljében lakott, igen gyakran eljött hozzám az „Avenue de Friedland”-i lakásomra. Itt azután elbeszélte viszontagságos életét, megjegyezvén, hogy reggel, mikor felébred, sokszor megtapogatja a karját, mert látván maga körül a fényűzést, azt hiszi, hogy még álmodik:

Egy este azt mondta, hogy egy új képbe fog kezdeni, mely Miltont fogja ábrázolni, a mint leányainak tollba mondja hallhatatlan költeményét. Én azt feleltem rá, hogy a théma talán melodramatikus lesz nagyon.

„ Ne félj Sanyi, óvakodni fogok attól. Egyébiránt mikor a „Siralomházat” akartam festeni s szándékomról Knausnak ( a híres düsseldorfi mesternek ) beszéltem, ő is ezt mondta a mit te mondasz. De azután, látván a kép skiczczét, véleménye megváltozott s bocsánatot kért megjegyzéséért. Te is így fogsz járni!”

S csakugyan így is jártam. Midőn a kép elkészült, én lettem legőszintébb és melegebb bámulója. Azt a megjegyzésemet, hogy a kép oly finom, mint egy vonós-négyes, Chesneau Erneszt műkritikus az 1878-diki világkiállításról irt művében meg is említi.

Volt a világhírű „Krisztus Pilátus előtt” czimü kép festésénél nem egy észrevételem, melyet Miska érdemesnek talált a meghallgatásra. Így azt mondtam neki „Aveneu Montaignei” műtermében, mely egy most már nem létező udvarban volt, hogy lehetetlen egy arczban mind azt kifejezni, mit Krisztus érezhetett birái előtt, s hogy önnél fogva jó volna, ha egy dicsfénynyel istenítené; (annál is inkább, mert ismertem Beckmann bárót, kinek a feje szolgált modell gyanánt).

S Miska ki is czirkalmazta a dicsfényt, de nem tartotta meg, mert reá hozták Renant, s ennek a tanácsára eltörölte. A czirkalom vágásának nyoma azonban megmaradt a vásznon s ott mindig hirdetni fogja az eredeti felfogást.

A „Honfoglalás” festésekor szinte sokszor jártam el Munkácsyhoz Neuillybe. Miután oda menni azonban sok időt vett igénybe, rendesen meghitt reggelire. Így például: „Szervusz Sanyi, lessz (így) ám sajt a jövő pénteken, (ezt azért irja, mert nagyon szeretem a sajtot), az utolsón. Gyere hát búcsúzni Árpádtól. Ott lesz Rákosi is. Tehát a vendredit (így). Igaz barátod Munki.

S ez időtől fogva - 1892-től - megzavarodásáig, szegény Miska majdnem minden napos vendége volt házunknak. Az utolsó évben – l896-ban - mindig eljött kocsijával, hogy elvigyen a boulognei erdőbe sétálni, hol azután tejet szoktunk inni a „Pré catalan-on.” De a szobaleányunk szegény boldogult nőmnek mindig szomorkodva mondta, hogy Munkácsy úr nem igen tud már egyenesen járni. Az előszobában, - mely elég hosszú volt, - csak úgy tántorog.

Legutóbb szegény Miskát Budapesten láttam az ezredéves ünnepek alatt. És pedig hogy? Midőn báró Forster Gyula barátomtól, kinél szállva voltam, - fel akarok menni a várba, az alagút előtt csak rám kiált valaki: „Sanyi, szervusz Sanyi!” Én körül nézek, s nem tudom felfogni, honnan jő ez az ismerős hang. Egy nyitott bérkocsiból jött, melyben Munkácsy ült s mely mellettem megállt.

„Hogy vagy Sanyi? Gyere velem!” mondta szokott melegségével. S én úgy megörültem neki, hogy rögtön fel is léptem a kocsira, kérdeztem tőle, hogy merre megy? „Itt kocsikázok az alagútban” volt rá meglepő felelete. S csakugyan a bérkocsi vissza is fordult az alagútba. „Azért kocsizok itt, mert nagyon melegem van, s itt hűvös a levegő!”

Ha most visszagondolok erre a különös „kocsikázásra”, melyet én nem sokáig osztottam meg vele, mi tagadás benne, - be kell látnom, hogy már magán hordta elméje elgyöngülésének jeleit. De hát neki minden szabad volt; szabad az is, hogy másnap „Ecce homo”-ja előtt tüntetőleg álldogáljon, hogy fényes velenczei szabású magyar díszruhájában fel és alá járjon a király előszobájában, hol utoljára láttam őt junius 17-ikén!

Azután nem hallottam róla semmit. De 1897 első napjaiban erőt vett rajtam a nyugtalanság s miután megtudtam, hogy kolpachi kastélyában tartózkodik, január hó második felében egy levelet írtam neki. És másnap jött a rém hir, hogy elméje elborult s hogy Endenichbe vitték gyógyítás végett!

Szomorú emlékű nap marad ez reám nézve, és halálára mindig nagyobb megilletődéssel gondolok. Nem mondja többé senki, mint ő szokta mondani, hogy beszéljük helyette, ha nem jutott eszébe egy franczia szó; nem fütyül el többé senki annyi érzéssel egy-egy magyar népdalt, mint ő fütyülte el a „Repülj fecské”-met! Látom kifejezés teljes arczát, s mint Vörösmarty mondja: „Szemem árja megindul!”

Végül hozzátehetem, hogy Munkácsyra visszaemlékezni úgyszólván kötelessége a „Vasárnapi Újság”-nak, mert munkatársa volt, a mennyiben benne közöltem, hogy mely évfolyamban már nem tudom, azt a czikket, melyet Szamosi tanára érdekében irt a nagy művész, s melyet azután nekem adott átnézés vagy inkább átdolgozás czéljából.

Bertha Sándor.