Francziaországban már találtak évekkel ezelőtt egy őscsontvázat, a melyről azt állitják a tudósok, hogy van legalább huszezeresztendős. Most ismét akadtak ott egy őscsontvázra, de ez már sokkal fiatalabb: alig csekélyke tizezeresztendős. Perigord vidékén találta meg ezt az ősember-maradványt Hauser német tudós, a ki ott ásatásokat végeztetett tudományos czélból.

A lelet nagy feltünést keltett a tudósok körében. Párisi fényképészünk lefotografálta számunkra ezt az őscsontvázat, ugy a mint a földben fekve megtalálták. Még elképzelni is széditő, hogy tizezer esztendővel ezelőtt élt az az ember, a kinek a csontvázát a képen látjuk. Milyen hosszu időnek kellett addig eltelnie, a mig eljutott a világ a barlanglakó ősembertől a mai emberig. Milyen szerencsések vagyunk mi, hogy ilyen későre születtünk s élvezhetjük a világ fejlődésének áldásait.

Az ősembernek rettenetes lehetett az élete, mert ádáz küzdelmet kellett folytatnia az elemekkel, a melyek minduntalan fenyegették az életét, meg a vadálatokkal is, melyek uton-utfélen leselkedtek rá. Földbe vájt üregekben, barlangokban kellett elbujniok. Erre vall az is, hogy az eddig talált őscsontvázak majdnem mind nagy barlangokban feküdtek vagy pedig olyan helyről kerültek elő, a melyeknek fekvése arra enged következtetni, hogy ott valaha földalatti barlang lehetett. Rengeteg időnek kellett addig eltelnie, mig az ősember annyira fejlődött, hogy állatias életmódja annyira a mennyire mégis emberiesé válhatott már az őskorban is.

Érdekes, hogy a legrégibb embermaradványok is olyan alakunak mutatják az embert, a milyenek ma vagyunk, csak a koponya alkatában van némi eltérés. A speyi oduban és a Neander-völgyében talált őskoponyák például hosszuak, laposak, kiálló szemöldökivüek és alacsony homlokuak. Vannak azonban őskoponyák, a melyeknek alkata majdnem teljesen hasonlatos a mostani emberéhez s ha ujból hus nőhetne rájuk, alkalmasint nem is néznők őskoponyának. A tudósok erre vonatkozóan is érdekes kutatást végeztek. A legujabban talált ősember koponyáját lerajzolták és pontos méretek szerint megrajzolták rája a hus körvonalait is.

Bemutatjuk itt ezt az érdekes rajzot is, a melyből fogalmat alkothatunk magunknak arról: milyen lehetett az ősember arcza? Ha rápillantunk erre a ritka érdekességü arczképre, mely egy tizezeresztendős ember arczvonásait állitja elénk, diadalmasan kiálthatunk fel: Nem való az, Darvin apó, hogy mi a majomtól származnánk! Egyébként Darvinnak sem sikerült bebizonyitania, hogy az ember valóban a majomtól származnék. Darvin számos adatot sorol ugyan fel az ember és a felsőbbrendü majmok között való szervezeti rokonságra vonatkozóan, de az embernek valamiféle állatalaktól való leszármaztatása neki sem sikerült.

Tizezeresztendős embertársunknak ez az arczképe legérdekesebben mutathatja, hogy már az őskorban is olyan volt az ember, mint ma. Még a képzelet szárnyain is nehéz visszarepülnünk abba az időbe, a mikor ez az ember még élt. Ha csodaképpen hirtelen megszólalna, alkalmasint nagyon bölcs tanácsokat adhatna nekünk, késői embertársainak, a kik olyan nagyon büszkélkedünk e rövid földi vándorlásunkban.

Elmondhatná az embereknek: ugyan miért agyarkodnak annyira egymás ellen? Miért gátolják az ember boldogságát ezen a földön holmi kicsinyes megkülönböztetésekkel, a melyek elválasztják az embereket egymástól és ellenkeznek az emberszeretet magasztos eszméivel? Hiszen mindnyájan előbb-utóbb odajutunk, a hová ez az ősember jutott már tizezer esztendővel ezelőtt: a megsemmisülésbe. S talán a mi koponyáinkat is igy fogják majd bemutatni a „Tolnai Világlapja” tizezredik évfolyamában.