(D. E.) A III. Napoleon által épített aréna fekete-fehér. Fekete az emberektől és fehér a hótól. Odalent a küzdőtéren a magyar játékosok már lent vannak; szimpatiát jelző üdvözlésekkel lettek fogadva. A vörös dresszes olasz csapat oldalról jő. Élénk kiáltások fogadják, de melegségben nem haladhatja tul a miéink fogadtatását.

Kézfogások a két csapat részéről és üdvkiáltás. Aztán a játék megkezdődik s azonnal kitünik, hogy az olaszok remekül tartják magukat. Változatos támadások ide-oda s ezek között nem egy olasz támadás veszélyes.

Kezdünk szorongatni. Mi lesz?

Végre a szerencse segítségünkre siet; egy olasz handse miatt büntetőrugásból – talán 20 méterről – az örök Schlosser gólt lő. A hatás csekély. Az olaszok némák maradnak, mert egy szép támadás gól-eredménye valószínüleg kiváltotta volna a tetszésnyilvánítást, de ezt a gólt félszerencsének látják.

Mi magyarok tapsolunk, de csak későn és lanyhán, abban a reményben, hogy most már majd csak megered a gólzápor. Csalódunk. A taliánok elszántan védekeznek, a kapus néhány szép magyar lövést kotor ki a kapuból, közben 4 kornerre élénkített erős olasz támadás folyik, ami a félidő végén változatos játékká szépül.

Ugyanezt mondhatom a második félidőről. Semmi magyar fölény! Változatos játék, de közben nem egyszer percekig szorongatják a magyar kaput. Akad ugyan szép lefutás az olasz kapuhoz több is, de a lövéseket a kapus ártatlanná teszi. Volt közte olyan Schlosser-bomba is, hogy Schlózi már megfordul abban a hiszemben, hogy az biztos gól s csak a nagy üdvriadalra visszafordulva, látja, hogy a kapus hasal és korneren a labda.

Tény, hogy a bíró egy tökéletes alak, aki semmiféle faultot nem lát. Károlyt 12 méterrel a kapu előtt fölvágják hátulról (még az első félidőben); két világos hands a 16-oson belül; az mind nem ok arra, hogy a bíró csak fütyüljön is.

Tény továbbá, hogy az olaszok igen szépen védenek; nagy elkeseredéssel rohannak rá a labdára s örökké mozognak, mint valami bábszínházban, de tény az is, hogy miéink már fáradtabban mozognak, mint Párisban s amikor vége a mérkőzésnek és elhalmozzák a játékosaikat csókjaikkal, elborítják öleléseikkel, mi keserüen konstatáljuk magunkban, hogy nem ők javultak ilyen óriásit, hanem a mi csapatunk formája ment vissza szédítően.

Bár a miéink is szép ovációkban részesültek, mi annak már nem tudtunk örvendeni: lelkiszemeink előtt egy aggasztó kép kezdett megelevenedni: a zürichi siralmas vereség képe.

Az olaszokra visszatérve, konstatáltam, hogy a védőképességük már igen megerősödött, de a csatárjaik játéka még mindig nem egységes és ami a legfőbb baj: nem energikus és céltudatos a kapu előtt.

A miéink közül, az első tíz perczet kivéve, nagy formát tanusított Feldmann, Schlosser és Korody, ez utóbbi, főként azután, amikor szegénynek a bokája már kiugrott és a szélre kivándorolt, olyan önfeláldozóan dolgozott s olyan okosan és jól, hogy egészséges lábu csatár se tudott volna jobbat produkálni. Sipos – akit az olasz nők érzékenyen megtapicskoltak – szintén kiváló formában volt. Nehány olyan helyezett lapos lövést fogott, ami bárkinek becsületére vált volna. Székány teljesen indiszponált volt; Weisz félénk és habozó.