Más, élénkebb életű irodalmakban, mint a mienk, alighanem hangos irodalmi háborút keltene egy olyan regénynek a megjelenése, mint Móricz Zsigmond Sárarany czímű könyve. Annyira máskép nézi a magyar életnek egyik legfontosabb körét, mint az eddigi irodalmi hagyomány s annyira szabadon, fentartások, takargatások és szemérmeteskedések nélkül fest rólak képet s e mellett ez a kép oly erős, biztos kézzel van megrajzolva, a színei annyira világítók, a levegője oly erővel csapja meg tüdőnket, hogy mindenkinek kellene valamiféle állast foglalni vele szemben, a ki valami közösséget tart az irodalommal.

A magyar falut eleveníti meg a maga nyomott levegőjével, korlátok közé fojtott életével, külső-belső nyomoruságaival, küzködéseivel, sajátságosan fejlett, többnyire többé-kevésbé félre-fejlett egyéniségeivel. Móricz Zsigmondnál a falu rajza az átélt dolog benyomását teszi, megfigyelése áthatol a tipikus vonások alatti, belsőbb rétegekbe, a hagyományokból leszűrődött általános paraszti vonások alatt megtalálja az egyéniség magvát és pedig nem csak alkalmilag, egyes fellobbanásokban, különös helyzetekben, hanem mindig.

Ezzel egyrészt új elevenséget kapnak a típushoz tartozó vonások, másrészt pedig helyesebb, emberibb, egyetemesebb lesz az egész kép. Még elevenebbé aztán az teszi, hogy az ő felfogása szerint, a mely minden tudomásunk szerint helyes, minden falu egy külön egység, bizonyos külső egyenlőségek mellett a lényegesekben teljesen elütő minden más falutól; kicsiben egy egész társadalom, a társadalomnak összes fokozataival, osztálykülönbségeivel és ellentéteivel, egész rétegzettségével.

A ki az egyes faluknak egymástól elzárkózottságát, életüknek különleges gazdasági, felekezeti és faji tényezőktől függő egyéni meghatározottságát ismeri, az igazat kell hogy adjon ebben Móricz Zsigmondnak. Ez így egyenesen, határozottan nincs ugyan kimondva a regényben, a rajz mineműsége azonban teljesen ezt mutatja.

Szóval a regény falut ábrázol, nem pedig általánosságban a falut ábrázolja. Ez a társadalmi kép azonban csak a háttere az egésznek, arra való, hogy élettel teljes reliefet adjon egyetlen alaknak: Túri Daninak, a regény főalakjának. Egy testileg-lelkileg hatalmasan kiemelkedő, napoleoni parasztegyéniség, egy egész faj erejének, tehetségének, erkölcsének és erkölcstelenségeinek megtestesítője.

Roppant izmos, rugalmas, aczélos fizikai alkat, minden körülményhez okos ravaszsággal simuló ész, lebírhatatlan munkaerő, kielégíthetetlen szerzési ösztön, a maga szűk köréhez képest óriási tervek megvalósítására hivatott egyéniség. S mindez az érték szétrongyolódik egyetlen bűnben: a féktelen, kielégülni nem tudó érzékiségében, a mely az asszonyok prédájává teszi. A paraszt Napoleont kifosztják minden belső kincséből, széjjeltépik, felfalják az asszonyok.

Az érzékěsčginek ez a rettentő szomjúsága adja meg a regény legtöbb szinét; magyar iró tudtunkkal eddig még nem mert ilyen leplezetlenül, ilyen meztelenül szólni a nemi élet dolgairól, abban a brutális formában, a hogy a paraszt-életben nyilvánulnak; ha párjai keresnők, egész Zoláig kellene visszamennünk a kit alighanem emlegetni fognak Móricz Zsigmonddal kapcsolatban, holott regénye ezen alapjában véve külső hasonlóságon kívül, ha figyelmesebben nézzük, egyáltalán független a a franczia írónak stiljétől és világ-látásától egyaránt.

Túri Dani csak egyetlen nőt szeret igazán, a feleségét s épen ezzel csupa emésztő marakodás az élete, mert hatalmas, férfiasságot és érzéki erőt sugárzó egyénisége izgat és ingerel minden asszonyt, a ki közelébe ér. S ez sodorja kínből kínba, túlfűti az életét nyugtalansággal, széjjeltépi előbb a belsejét  s aztán egy rettentő, véres tragédiában az életét is, mely mögött a börtön kapui zárulnak be.

S lehetnek a regénynek észrevehető kompoziczióbeli szakadásai, lehet egy két nem paraszt alakjának rajzában bizonyos feszélyezettség, - a fődolog annak rajza, hogy mint szakadozik, fecsérlődik el lépésről-lépésre az élete, mint fog vergődve, a menekülés rését keresve, hasztalanúl, az egyre szűkülő körben, mely végre is körülburkolja, - olyan erővel van megoldva, a milyet már rég nem láttunk magyar irónál.

A hangsúly itt az erő szón van, mert ez jellemzi elsősorban Móricz Zsigmond rajzolása módját; ez teszi elfogadhatóvá legbrutálisabb jeleneteit s kivált véres záró jelenetét, a mely e nélkül az erő nélkül menthetetlenül belefulladna az érthetetlenségbe, úgy azonban, a hogy megvan írva, megragadja és megrázza az olvasót. Szokatlan tulajdonság ez újabb irodalmunkban, mely Jókai és Mikszáth hatása alatt a kelleténél jobban beleesett a könnyed, anekdotikus, kedvesen humoros ábrázolásmódba és csaknem teljesen elhanyagolta az erőteljességet, mely nélkül pedig monumentális dolgot csinálni nem lehet.

S ha a regényt a nagy szabás különbözteti meg a novellától, akkor Móricz Zsigmond regénye hosszú idő óta az első igazi regény irodalmunkban, a mely jó ideig a novellákká komprimált regények, de a regénynyé szélesített novellák irodalma is volt.

Ez nem jelenti legközelebb mult irodalmunk kritikáját, mert hiszen minden műformában és hangban lehet kitűnőt sőt nagyot is alkotni, hanem jelenti azt, hogy a Sárarany-ban irodalmunknak érdekes fordulását véljük látni a nagyszabású társadalmi és ember-ábrázolás felé. Ez volna, ha beválik, a fiatalok heves és erőszakos irodalmi benyomulásának legfontosabb eredménye a prózai elbeszélés terén.