A mai puskaporos világban, mikor nem tudjuk, hogy mikor kell saját érdekeinkért sikra szállni, s ha szükséges, érdekeinket fegyverrel is megvédelmezni, helyesnek tartom a honvédelmi miniszter azon intézkedését, hogy a középiskola felső osztályainak a tanulóit bevezeti és előkészíti – ha legalább némileg is – a katonai lövésgyakorlatokban.

Helyesnek tartom, mert bizonyos rugalmasságot kölcsönöz a sokszor – sajnos, már ily korban is – szellemileg tulterhelt ifjunak. Az ütemekre való dolgozás, a fegyver helyes fogása és tartása, a karnak és lábnak dolgozása, a különféle menetgyakorlatok élénkséggel és ügyességgel ruházzák fel az embert.

Nagyban befolyásolja azután az embernek a célzó és irányító képességét is. Mert nemcsak a biztos célponthoz szoktat, hanem megismertet bennünket a távlat helyes – pusztán szemmel való – megítélésével. És erre szükségünk van.

Közismert tény, hogy az ifjuság jó nagy része a szabadban nem képes magát tájékozni, a távolságot meghatározni, még kevésbé. Igen gyakran hallottam, hogy aránylag kis távolságot tulbecsültek, avagy nagy távolságot igen kicsinek mondottak. Nincsenek tisztában a távlattal. Az iskola – sajnos – erre nem tanit.

Pedig ha jól meggondoljuk, milyen óriási és döntő befolyással van ez mondjuk egy technikai pályára készülő ifjura, az csak akkor tudja meg, midőn szomoruan kell azt tapasztalnia. A katonai lövésgyakorlatok egyik haszna: a távlat helyes megismerése.

Kis távolságok megismerésével tanuljuk meg a nagyobb távolságok meghatározását. Mi most 10 méter távolságból pusztán a célpont felkeresésére szorítkozunk. A másik hasznos oldalnak a biztos célpont megtalálását tartom.

Szintén ismert dolog, hogy egy meghatározott pontot minél kisebb, annál magasabban, minél nagyobb, annál alacsonyabban képzelünk: ez minden embernél mint normális érzéki csalódás fordul elő.

Még ha a fegyver jó is, legtöbbször a kilőtt golyó – legalább nálunk – vagy felül, vagy alul találja a célpont környékét, bár a célzásnál mindig az alsó szél közepébe célzunk. Ez a jelenség is bizonyítéka a fentebb említett ténynek. Ezt a hibát csakis gyakorlás utján küszöbölhetjük ki és erre legalkalmasabb eszköz: a fegyver. Igaz, hogy egy párszor pofon csap, kékre festi a jobb vállunkat, megrázza a testünket, de sebaj, ez a kis fájdalom – ha ugyan annak mondható – a jó és harci kedv mellett fel sem tünik.

Célravezető a katonai menetgyakorlat is. A rendekbe fejlődés, a menetelés megtanit bennünket a jobb és balláb alapos ismeretére. Hiába megtörténik az, hogy egyik-másik a jobb lábát még balnak tekinti.

Az iskolában is tanitják ezt. Ha a tűzoltó-laktanya nagy udvarán gyakorlat közben nézőközönség is akad, - ami pedig mindig van – a jó öreg Mannlicherrel a vállunkon ugyancsak kiverjük a taktust, hogy az a bámuló laikus ne találjon gáncsolni valót a nagyváradi gimnázium katonai ifjuságán.

Mi ránk nézve ezen hasznos dolgok annál is értékesebbek, mert a főgimnázium VIII.-os tanulóinak nagy része az érettségi után a hadsereg kötelékébe lép. És ott óriási könynyebbség lesz, hogy nem lesz idegen, ujságszerü előttünk a Mannlicher, tudni fogjuk a fogásokat, tartásokat, a puska részeinek elnevezését, a célzás szabályait, a távolságok megítélését és a katonai menetgyakorlatokat.

Ezek azok a legalaposabb indokok, amelyek a főgimnázium ifjuságát a „katonai gyakorlatok”-on való jelentkezésre bírták.

Jászai Károly.