Egy angol emberről beszélik a következő jellemző anekdotát: Németország egyik falucskájában valóságos mániájává lett az embereknek az öngyilkosság s majdnem minden nap találtak akasztott embert a bíró háza előtt levő terebélyes fán.

Az életuntak, mintha ez is hozzátartozott volna a végzetes mániához, valamennyien ugyanannak a fának ugyanarra az ágára akasztották fel magukat. A biró végre ugy akart segíteni a bajon, hogy őrt állitott a fa mellé s megparancsolta neki, hogy állja utját az öngyilkosjelölteknek. Arrafelé ment egy napon egy utazó angol és megkérdezte az őrtől, hogy miért áll a fa mellett? Mikor azután megkapta kérdésére a feleletet, rettenetes haragra lobbant, mondván:
- Micsoda zsarnokság ez! Hogy merik megtiltani az embereknek, hogy azt cselekedjék, a mit akarnak. Ki tilthatja meg nekem, hogy akaratom szerint cselekedjen! Majd megmutatom én annak a birónak, hogy nekem bizony nem parancsol!
Ezzel kivette a boxerét, félrelökte vele az őrt, azután felmászott a fára és felakasztotta magát az egyik ágára.
Egy másik angolról meg azt mesélik, hogy nagyon megunta a czipőjével való bajlódást.
- Rettenetes, - mondotta – hogy minden este le kell huzni a czipőt s minden reggel megint fel kell huzni. Ezt nem türhetem tovább!
Igy szólt és főbelőtte magát, de előbb levelet írt, a melyben meghagyta, hogy mezítláb temessék el.

Ezek a történetkék is érthetőbbé fogják tenni annak az angol embernek a különösségét, a kiről itt meg fogunk most emlékezni. Ez az angol ember londoni gyáros volt s egyszerre, váratlanul eladta a gyárát és millióival nyugalomba vonult. Később megtudták, hogy mi volt az oka ennek a váratlanul történt nyugalomba vonulásnak, mely annál nagyobb feltünést keltett, mert a gyáros csak negyven esztendős, munkabíró ember. Kiderült, hogy szerelmi csalódása miatt szakította félbe előbbi életmódját.

Kevéssel azelőtt gyönyörü fiatal leányt vett feleségül s azt remélte, hogy nagy boldogságban lesz része, mert addig csak a munkájával törődött és nem ismerte az élet örömeit; nagyon vágyakozott már a boldogságra. Hamarosan meggyőződött aztán arról, hogy nagyon megcsalódott a reménységében: fiatal felesége megszökött egy tengerésztiszttel Amerikába. Ez a csapás annyira lesujtotta, hogy visszavonult a világtól falusi kastélyába. Nőgyülölővé vált s elhatározta, hogy eleven nőt többé nem enged be a házába, csak – kőből valót.

Így történt, hogy különös muzeumot létesített a kastélyának egyik termében. Megvásárolta a legszebb nő-szobrokat, a melyek valamelyik kiállításon feltünést keltettek és ezekből alakította meg nő-társaságát. E képünkön a szoborterem egyik részét látjuk, gyönyörü nő-szobrokkal, a melyek jeles szobrászmüvészek alkotásai.

A különös angol kárörömmel szokta nézegetni a gyönyörü szobrokat; ezek a kő-asszonyok hüségesek maradnak hozzá. Mindennap meglátogatja a kő-asszonyokat és gunyosan üdvözli őket:
- Jó napot hölgyeim. Nem óhajtanának megszökni valamelyik csinos tengerésztiszttel?
Ezután karosszékbe ül, rágyujt kis pipájára és órákig gyönyörködik a kő-asszonyok szépségeiben; alig tud azután megválni tőlük.

A legszebb szobrokat két példányban is elkészíttette a különös angol, mert alkalmasint még a kőből faragott nőben sem bizik meg teljesen; hátha még ez is megszökik tőle, legalább maradjon meg a mása. Ilyen megrögzött nőgyülölő, a milyen ez az angol ember, még nem akadt a világon; ez még a kőben sem bizik meg, ha szép nőt ábrázol!