Egy csomó madárfélét neveznek igy a tudósok. Hosszu, hegyes szárnyuk van ezeknek a madaraknak, de hosszu, hegyes a szárnya például a kakuknak is, meg a tengeri fecskének, ezeket azonban mégsem nevezik hosszukezüeknek. Miért nem? Mert a szárnycsontváz részeinek aránya ez utóbbiaknál egészen más. Figyeljünk csak! Ha a szárny csontvázát, a mely megfelel az emlősök mellső végtagjának, három részre osztjuk: kézre, alsókarra és felsőkarra, akkor a kakuknál a kézrész ötvennyolczszor kisebb a felsőkarnál: a tengeri fecskénél a kéz ugy aránylik a felsőkarhoz, mint a 122 a 100-hoz; a hosszukezüeknél pedig ugy, mint 286 a 100-hoz. Joggal nevezhetjük tehát az utóbbiakat hosszukezüeknek.

E madarak csőre kétféle. Vagy nagyon széles, kétszer olyan széles, mint hosszu, s e mellett mélyen, egészen a szemek mögé hasadt a csőrük, például a lappantyu-féléknek, ugy hogy a száj nagyon eltátható és alkalmas arra, hogy rovarokat fogdosson repülés közben; vagy pedig igen hosszu, néha csodálatosan megnyult, vékony és csöves.

Az előbbiek tulnyomó részben éjjeli vagy szürkületi madarak, a melyek, mint említettük, rovarokat fogdosnak röptükben; az utóbbiak csaknem kivétel nélkül nappaliak, sőt a déli napfényt kedvelik, és rendszerint virágokból táplálkoznak. Életmódjuknak megfelelően az előbbi csoport tollazata egyszerü, barnásszürke vagy a környezethez hasonló, a hol nappal – többnyire a fák derekán – tartózkodni szoktak. Ezek a lappantyufélék. A hosszucsőrüek, a kolibrifélék, élénk, gyakran pompásan, fémszinüen csillogók, a hímek kivétel nélkül ragyogó tollazatuak a nőstények nem mindig.

Valamennyi hosszukezünek a lába igen gyönge, mert a szárnyai a láb rovására fejlődtek ki. Üléshez és kapaszkodáshoz tudják a lábukat használni, de futáshoz alig. Sokszor mind a négy lábujjuk előre irányul, az egyik néha hátranyulik, vagy forgatható.

Ebben a rendben az egyes madarak nagysága igen különböző. A legkisebb kolibri például csak öt czentiméter hosszu, a legnagyobb éjjeli fecske vagy lappantyu ellenben 55 czentiméter hosszu. A lappantyuk tollazata, mint már említettük, igen szép szinű; de ezért nem ritkán vannak dísztollaik is, néha igen szembeötlőek. Rendszerint azonban csak a hímeknek, ugy hogy másodrendű nemi jellegzővonásul foghatók fel, vagyis a hímek oly testi sajátosságául, a mely a nőstényekre érzékileg hat. Efféle sajátosságok igen általánosak az állatvilágban, s mnt a him ékességei a nőstény szemére, mint szagok a nőstény orrára, mint hangok a nőstény fülére hatnak.

Az éjjeli lappantyuknál a szinbeli ékesség nem igen hathatna a nőstényekre, mert hiszen éjjel minden szin egyforma.
Valami másfajta eszközre volt tehát szükség, hogy a him egyénisége érvényesülhessen a nőstény szemében. Ez az eszköz meg is van nem egy lappantyunál, s nem egyéb, mint egy pár, sajátságos alaku, meghosszabbított toll, a mely a holdfényben és a csillagok ragyogása mellett a szerelmi tánczok közepette kegyes vonalakban lebeg a him teste körül.

A legtöbb ilyen éjjeli madár Afrika fákban szegény sivatagain él. Legnevezetesebb az, a melyet képünkön is láthattunk, s a melyet az arabok négyszárnyu madárnak neveznek.
Ennél a lappantyufélénél a kéz és az alsókar izülete közéből egy-egy 45 czentiméter hosszu toll nő ki. Maga a madár 21 czentiméter hosszu. A párzás időszakában ez a két toll az egész szár mentén tollas, később azonban lekopik, ugy hogy a csupasz szárnak csak a végén marad néhány tolla.