És semmi esetre sem véletlen, hogy a Csokonai-kultusz főistápolója, egyúttal az új iskola látható szellemi feje: Ady Endre. Erre nézve egészen biztos adatot szolgáltat ő maga egyik czikkében (A magyar Pimodan. Nyugat I. 22 ), mely amolyan költői önéletrajzféle. Ady az ős-keresésében egyszerre csak rábukkan Csokonaira. „ Legrokonabbnak az összes volt és lehetős magyar költők közül Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz.”

Micsoda pszihológiai és művészi örökség kapcsolja össze az új iskola tagjait Csokonaival? Miért tartja Ady az összes lehető magyar költők közül épen Csokonait művészete ősének? Miért hivatkozhatnak a mai fiatalok költőnkre, szinte művészi irányuk igazolásaképen? Szóval micsoda rokonságot lehet felfedezni nem a kétféle tipusú művészi egyéniség, hanem a kétféle költői irány között?

Nem mi ismerjük fel először Csokonai impresszionista sajátságait. Ennek alapja azonban nem az az affektált mizantrópia, a mit a klassziczista Kazinczy-iskola vet szemére. Egyéniségében gyökerezik és szinte patologikus vonás.

Ő nem az az ős-naiv egyszerűség, nem „a természet vadvirága” - mint Petőfi. Hogy divatosabb szóval jellemezzük, sokkal differencziáltabb egyéniség. Alapjában melancholikus és szélsőségekre hajló természet.

A bonhomia mellett jó adag bizarrság is van benne; költői vérmérséklet, mely majd dévaj jókedvben, majd végletes búban jelentkezik. Legyőzhetetlen vágyai vannak, melyek születésük pillanatától megrögzenek lelkében.

Ime egy magyar költő a XIX. század elején, a ki tíz év alatt pár pompás dolgot ír, de a kit alig méltányolnak, ép hogy halála előtt megjelenhetik egy könyve - és ez az ember lázálmokat él, szinte kinő a saját századából, sóvár nyugtalansággal sürgeti tehetsége diadalmát.

„Látom - írja egy ilyen látomásakor gróf Festetich Györgynek - hogy a nagy lelkek újjal hívnak magok felé s integetnek, hogy a köznép zavart sikoltásával ne gondoljak. Vagy másutt: „Mihelyt az isten az én születésemet a maga jó tetszésével valósággá tette, mindjárt szívemre nyomta azt a stempet, melyhez csak seculomokként szokott nyúlni.” Ezek a magyar költői önérzet legmeglepőbb nyilatkozatai! Mikor ezt irja - 1804-ben - már erőt vett rajta az öröklött kór: a tüdővész.

Ez a patologikus eset csak fokozza természete végletességét. Innen beteges izgatottsága már ifjúkorában, égető tudományszomja és alkotásvágya, kíváncsi nyugtalansága. A betegség még lelki organizmusát is megtámadja, ezért van szüksége folyton újabb és újabb impreszsziókra.

Ezek a testi és lelki okok magyarázzák melancholiáját, mely minden költői érzésének, lírája szentimentális hangjának, kedves, meleg humorának, durva kaszálásainak, realisztikus dévajságainak is csirája. Meghasonlik önmagával és e meghasonlás emésztő lángjaiból születik meg lefokozva csendes, rousseaui szentimentalizmusa. Ezért vágyódik a magányba, hol sem ember, sem madár nem jár, hol…

„Mint egy Rousseau Ermenonvilleben Ember s polgár leszek!”

Rögeszméjévé válik, hogy a magyar mágnásoknak egy szerény hajlékot kell neki építeniök, mint Girardin Rousseaunak és Duchatelet marquis Voltairenak. „Érzem, hogy az esméretlen csendességbe lelkem is, mely a szerencse hányása között törpévé lett, óriásodni kezd”.

Csokonai nemcsak az a kissé könnyelmű, bohém, jó fiú, a kinek a Dorottya és a sok adoma után ismerik. Hogy el ne felejtsük: egyszer szegény Mihályunk valahogy torkig volt már az élettel és be is jelentette anyjának az öngyilkosságot. (Azután hogy lecsillapodott, s mivel épen április elseje volt, kegyetlen humorral az egészből farsangi tréfát csinált).

Természetes, hogy az ily művészi egyéniség termékeny talaja az impresszionizmus költői megnyilvánulásának. Egy kis túlzással (a túlzás a költői tulajdonságok általánosításában van) azt mondhatnók, hogy a mai impreszszionista líra majdnem minden sajátságát fellelhetjük nála – csirájában. – eredeti egyénisége hamar fölszabadul minden beteges költői divattól.

Egyéniségének egyik legértékesebb sajátsága a természethez való mély vonzódása ( je chante ici pour moi; je chante la nature, et je l’ai pour temoin – választja mottójául). Nyitott szemmel nézi és a legegyszerűbb szemlélet is különössé, költői szenzáczióvá lett azzal, a hogy ő nézte.

Impesszibilis lelke egészen beleolvad a természet hangulataiba s érzéseit az ő képeiből vett helyzetekkel fejezi ki. Naivul és ösztönszerűleg keresi mindenütt az új formákat. Erős szín-hatásokra törekszik s akárhány verséről a legújabb művészi irányok jutnak eszünkbe - hadd idézzük mi is - pl. ez a pár sora:

A lenge hold halkkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjjnek angyalát.

Ki nem érzi ki az erős szubjektivizmussal kifejezett festői hangulatot? És ehhez a verséhez egész sereg pendante-ot idézhetnénk.

Mint a modern líra, Csokonai is szereti a föltűnő ellentéteket, szétválasztja a hangulatot, hogy a hatást intenzivebbé tegye, kiélezze. Szereti a clair-obscur szinezést, az aigre-doux, a dolce-picante ellentéteit. (Ezeket ő „keserédes”-nek nevezi.) Jelzőivel erősen színez, gazdag színárnyalatai vannak.

- A mint ingerlékeny idegrendszere megfelel az impresszionizmus fiziológiájának, mely a hangulatok ellentéteit hajhászsza, ép úgy találkozunk e művészi irány termékeiben az ellentétek összetevésével. Csak költőnk meglepően modern összetételeire (Ady a nagy mester ezekben) hivatkozunk: jaj-dal, gyászéjszaka, dögbálvány, véggyász, stb.

A stilusában egészen újszerű eszközökkel, egészen sajátszerű egyéni nyelvet teremt magának („A setétség az én sétáló lugasom és az én hajnalom az éjfél”). Zenei hatásokkal is kisérletezik; igaz csak a hangutánzással, de gazdag esztéta lelke átérzi ezek erejét is, melyek úgy hatnak, „mint a muzsikában a szokatlan és diseordant hangokból összefogott harmónia”. A torz ritkán fordul elő önmagáért, de tudjuk, hogy komikus ere mily gazdagon ontja a groteszk hangulatokat. Még egy föltűnő rokon sajátságát említem csak: szereti a szimbolizmust.

Ennyi pszihológiai és tartalmi közösség van a két költészet között. Bizonyos azonban, hogy van más oka is a modern költői iskolának arra, hogy épen Csokonait túrja föl a múltból s foglalja le magának. Kétségtelen, hogy vannak más lelki momentumok is, melyek ezt a rokonítást megértetik.

A mai dekadens irány váltig hangoztatja s a saját költői példájával igazolja, hogy a zseni magában tanulmány nélkül nem emelkednénk művészi magaslatra. Szóval az ö ideáljuk is az a doctus poeta, a minek Csokonai is büszkén és méltán vallotta magát. Művészi hivatását nagyon lelkiismeretesen veszi.

Emésztő vágy ösztökéli, hogy a „poetica tudományban” nagy jártasságra tegyen szert és műveit olvasva, páratlanul fényes esztétikai elméleti tudásáról szerezhetünk meggyőződést - Mizantrópiája és érzékenykedő, ideges lelkülete vezetik őt Rousseauhoz. Az ő példája lebeg szeme előtt és az ő pálmája után vágyik; magyar Rousseau akar lenni. Nem állhatjuk, meg, hogy ne idézzük itt leveleiből a kővetkező szinte megható sorokat:

„Oh Rousseaunak boldogult árnyéka! lehelj rám egyet a Montmorency kertek lugasai közül, vagy az ermenon villei sírnak hideg nyárfái mellől, hogy az igazság, a Gratiák s annak idejében az örök álom édesdeden szálljanak meg engemet homályos ákászom árnyékában”.

De ismeri Voltairet is Moliére-t és Montesquieu-t. A francziákat éppen úgy, mint az olaszokat és a németeket. Az angol irodalommal sokat foglalkozott. Ez a klasszikus műveltségű író még a keleti irodalmak iráni is ráér érdeklődni. - Szóval kivételes esztétikai, európai műveltségű volt, melylyel kiemelkedett a század magyar sivárágából.

Tudta értékelni a kultura becsét s ő is egy kiváltságos kultura képviselőjének érzi magát filiszter megnemértések közepette. Kevesebb túlzásnál, gúnynyal és vehemencziával, de ő is ostorozza elmaradottságunkat.

Csak Tempefői czímű darabjának jellemző alczimére utalok; „vagy az is bolond, ki poétává leszen Magyarországon.” Ő is vizeken jár, ő sem a szürkék hegedűse és ő is büszkén kiáltotta oda, vagy a holnap számára énekel. Nincs előttem szebb verse és nincs imponálóbb gondolata mint ezek, melyekben jövendő dicsőségét sejti meg.