Tizenhét esztendővel ezelőtt, a máramarosmegyei Huszt városka vasuti állomásán, egy novemberi zimankós éjszakán kis dunyhába csavart nyöszörgő csecsemőre akadtak a csendőrök. Az alig két-három hetes fiucskát a szolgabíróhoz vitték, a ki átküldte azt a zsidó hitközséghez.

Az elhagyott árvát a tanitóhoz adták ápolásba s tizenkét évig nevelkedett a hitközség kenyerén. Ekkor az a szerencsétlenség érte, hogy egy gép összeroncsolta a balkarját. A kis fiu ettől kezdve évekig vándorolt kórházról-kórházra, míg jó sorsa Budapestre nem hozta a Szent István-kórházba, a hol szerencsésen meggyógyitották.

Ez alatt az idő alatt a gyermeket a Felebaráti Szeretet Egylet pártfogolta és a pesti hitközség kitanittatta. Most már képzett iparos, a maga lábán is megállhat és hogy idáig eljutott, a tizenhét éves ifjut csak egy sóvárgás hajtja át. Az anyját kivánja. Anyját, a ki bizonyára a legvégső szükségben, elkeseredésében tette ki, de a kit szeret és kiván.

Ha netán az ifju édesanya még élne, forduljon a Tolnai Világlapjához (Dohány-utcza 16-18.), mely – még anyagi áldozatok árán is – segédkezet nyújt neki, hogy elveszettnek hitt gyermekét viszontláthassa. Ha azonban bárki más tudna az ifju édesanyának hollétéről és azt lapunkkal személyesen vagy írásban tudatja, jótékonyságot cselekszik egy anyja után epedő gyermekkel szemben.