Anyám, ha egyszer végre visszatérek
És ott maradok mindörökre nálad,
Ha ráborulok régi küszöbünkre
S megcsókolom az áldott, ősi fákat
És fáradottan, könnyesen remegve
Nézek szemedbe.

Várj akkor engem, mert jövök egy este.

Ősz lesz tudom. biborló fény czikáz.
Rőt esti láz.
Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,
Hogy fázva átremeg az ősi ház
A félelemtül.

De ne ijedj meg, jöjj elém szeliden
Bármily ijesztő nagy leszek s fehér.
Zárj a karodba s ne keresd a szívem,
Mit ellepett a csúf, fekete vér.
Csak nézd kialvó, fénytelen szemem.
Csak simogasd a főmet csendesen.
Én sem mesélem el neked, hogy éltem
Fekélyes csókok közt, világos éjben.
Csak nézlek egyre, mint a multba rég
S akkor megértem majd, te vagy a kezdet
S te vagy a vég.

Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba.
Én, szólni nem tudó öreg baba
És a szivemből ajkamra reszket
Az életem eltünő dallama.
Te hallgatod, mint bölcsőmnél virasztó
Merengve, mosolyogva, szomorún
S koporsó és bölcső közt tétovázva
Fonod fehér halotti koszorúm.
Mulik az est majd s vissza-visszasóhajt.
Gyógyítva rebben könnyes mosolyod
S könynyel, virággal, régirégi dallal.
Szegény fiad halálba dalolod.

Kosztolányi Dezső