Mentőruha aviatikusok számára

1910 | Október

Daczára annak, hogy minden repülőversenynek megvannak a szomoru áldozatai és különben is alig mulik el néhány hét, hogy valamelyik aviatikus ne fizetné meg életével, vagylegalábbis egészségével a vakmerőségeit, azért a repülősport terén sehol sem tapasztalunk visszaesést, nem riadnak vissza a pilóták a fenyegető katasztrófáktól, hanem továbbra is ugy sportolnak a légi magasságban, mint azelőtt és zuzzák magukat holtra vagy nyomorékokká.

Utóvégre nem lehet elvitatni, hogy minden emberi találmány megköveteli a maga aldozatait. Azt a perczentet, a mely a technika valamely vivmányával – ha szabad ezt a kifejezést használnunk – arányban áll, soha semmiféleokosság nem fogja eltüntetni. A viszonosság a nagy sikerek és az a ránylagos balesetek között mindig meglesz.

Lám, a vasúti közlekedés ma kétségtelenül oly tökéletességben bontakozik ki előttünk, hogy a balesetek bekövetkezését szinte kizártnak gondoljuk. A való élet pedig az ellenkezőjét mutatja. Van elég vasúti baleset, annyira elég, hogy sok is. Hát még hány száz és száz baleset fogja tarkitani az aviatika történetét? Itt ugyanis az a fontos, hogy az aviatikus, ha a repülőgépet baleset éri, ne zuhanjon a géppel együtt le, hanem fokozatosan jusson le a magasságból a földre.

Erre való egy berlini sofőrnek a találmánya, a mentőruha, a mely hasonló valamely felfordított hatalmas ernyőhöz. Az aviatikus magára csatolja a ruhát és mihelyt a gépe zuhanni kezd, ez rugó megnyomására a ruha ernyő alakjában kinyílik és az aviatikus, a ki alól a gép lezuhant, csendesen leesik.

Egynehány kisérlet már sikerült ugyan, de kérdés,hogy a gyakorlatban, különösen akkor, ha gyors szükség van rá, miképpen fog beválni. Noha ugy látszik, hogy a mentőruha szerkezete még távol áll a megkivánt tökéletessségtől, azért az eszme igen életrevaló.

Megosztás:

Az ejtőernyőzés története

Kántor Judit

A cikkből úgy tűnik, mintha az ejtőernyő a modern kor, azon belül is egyenesen a huszadik század találmánya lenne s a „biztonságos vasúttal” szemben igen rizikós repülés hívta volna életre. Az ejtőernyő azonban jóval megelőzte a repülőgép feltalálását.

Az első írásos feljegyzés Kínából származik. Eszerint 1306-ban Fokien császár koronázási ünnepségét tették ejtőernyős ugrásokkal emlékezetesebbé: az ugrók bambusznádakra feszített bőrlapokra és a derekukra erősítették a köteleket, majd fákról és tornyokról ugrottak le. (Állítólag sértetlenül jutottak a földre.)

A vélhető sikerek ellenére a találmány egy időre feledésbe merült és csak Roger Bacon (akiről szó esett már a búvárruha, a mikroszkóp és a teleszkóp kapcsán is) írta le „tudományosan”.
1500 körül Leonardo da Vinci elsőként a szerkezet működési módjának helyes elméleti magyarázatát is kifejtette: „Vízhatlan vászonból készített 12 öl széles és ugyanolyan magas sátorponyvával veszélytelenül leereszkedhetsz bármilyen magasról."

Hasonlóképpen írta le tervét a magyarországi származású Verancsics nevű dalmát püspök is. Az általa készített szerkezettel 1617-ben már gyakorlati kísérleteket is végeztek. A kezdeti lépéseket követte néhány kevésbé jelentős kísérlet is. Ezek közül egy próbálkozás érdemel említést: egy „Szimeon pap fia” nevezetű ember 1730-ban ejtőernyőjével egy magas sziklafalról sikeres ugrást hajtott végre.

Az első bizonyítható ejtőernyős ugrások 1777-ben Joseph Montgolfier nevéhez fűződnek. Az
általa készített szerkezettel több sikeres ugrást hajtott végre egy magas fészer tetejéről. Két
évvel későbbi kísérleteinél kupoláját már félgömb alakúra tervezte s átmérőjét 2,5 méterben
határozta meg, aljára kosarat rögzített. Egy 35 méter magas toronyból - állatokkal - sikeres
kísérleteket végzett. (Úgy látszik, a kályha fölé száradni akasztott szoknya nemcsak a hőlégballon ihletője volt…)

1783-ban Louis Sebastien Lenormand az ejtőernyő gyakorlati kivitelezését már számításokkal alapozta meg. Az általa tervezett ejtőernyő átmérője 4,5, a kupola magassága 2 méter, felülete 16 m2 volt. Nagyszámú közönség előtt végrehajtott kísérletei eredményesek voltak. Számításai és gyakorlati eredményei hozzájárultak, hogy később a biztonságos ejtőernyőt megalkossák. Ma is az a nemzetközi elnevezése az ejtőernyőnek, ahogy ő hívta szerkezetét: "Parachute". Sajnos Lenormand egy ugrásánál súlyosan megsérült, majd néhány nap múlva meghalt.

Az eddigi kísérleteknek volt egy jelentős hiányossága: sohasem emelkedtek a természet alakzatainál vagy mesterséges építményeknél magasabbra és minden szerkezet merevítéssel készült.

A huszadik. század kezdetén az ejtőernyő fejlődésének kétségtelenül nagy lökést adott a repülőgép feltalálása. Amint a cikkből is kiderül, a korai aviatikusok még nem használtak védőfelszereléseket, mivel igen kis magasságon és sebességgel repültek.

A repülés azonban hatalmas ütemben fejlődött, hamarosan 100 Km/h feletti sebességgel és mind magasabban repültek. A fejlődéssel párhuzamosan azonban a katasztrófák száma is megnőtt. Ezért támadt igény egy új ejtőernyőtípus kifejlesztésére. Olyan ejtőernyőt kellett
készíteni, amelyet a pilóta állandóan magán visel, és amelyet tetszés szerint - automatikusan
és kézi erővel is - tud nyitni.

Az első ilyen ejtőernyőt (a cikkben említett „berlini sorőrrel” ellentétben) Gleb Jevgenyevics Kotyelnyikov (1872-1944) orosz feltaláló készítette. A fejlesztései során eljutott odáig, hogy ejtőernyője lényeges vonásaiban már megegyezett a mai körkupolás konstrukciókkal. Elterjedését azonban akadályozták – vélt vagy valós?- gazdasági érdekek. Azt feltételezték ugyanis, hogy ha a pilótának van „menekülési lehetősége”, akkor könnyebben hagyja sorsára az értékes masinát, így veszély esetén várhatóan veszni hagyja a gépet.

Mint olvashattuk, 1910-ben még kuriózumként mutatták be a találmányt, de 1912-ben már az ejtőernyő szilárdságát próbálgatták Több ízben sikeresen dobták le 80 kg-os súllyal, 1913-ban padig az orosz Osszovkijsz a Szajna egyik magas hidjáról ugrott, szintén sikeresen.

Repülőgépről az első ejtőernyős ugrást 1912-ben Albert Berry hajtotta végre St. Louisban, ezt
követően Pégaud ugrott repülőgépről 1913-ban. Heinecke 1917-ben 100 m-ről ugrott gépből, és sikeresen ért földet. Ennek ellenére csupán 1917 végén rendszeresítették az ejtőernyőt, elsőként a császári német hadseregben.

Ahogy nőtt a sebesség és a magasság, egyre általánosabbá vált a Kotyelnyikov által javasolt kézi kioldású rendszer. E módszer tökéletesítésében az amerikai Irvin szerzett nagy érdemeket, szerkesztés, hajtogatás és elhelyezés szempontjából már a 1920-as évek elején a jelenleg használt mentőeszközzé tette. Már az l. világháború idején voltak tervek, hogy nagy létszámú ejtőernyős katonát vetnek be, de ez a háború befejezése miatt elmaradt.

A két háború között komoly erőfeszítéseket tettek az ejtőernyő fejlesztése érdekében főleg az angolok, franciák és amerikaiak; nagyobb létszámú ejtőernyős egységeket padig a németek alkalmaztak 1940 májusában.

Az ejtőernyő természetesen azóta is fejlődik – de erről majd később.