Rövid néhány héttel azután, hogy Európában, a montenegrói fejedelem avanzsálásával egy új király és új királyság támadt, egy régi királyság – becsukta a boltot. Megszünt királyság lenni és igen fiatal, szinte gyermekifjú uralkodóját, Manuel portugál királyt alig két esztendei trónbirtoklás után – nyugalomba küldte. A Braganza-ház uralma és vele a királyság is megszünt Portugáliában, a mely Francziaország és Svájcz után immár a harmadik köztársaság lett Európa országai között.

A lisszaboni forradalom, a mely a fiatal II. Manuel uralkodásának oly korai véget vetett, igazában hamarább kezdődött, mint ennek a szerencsétlen fiatal királynak az uralkodása. E forradalom tüze már régen égett Portugália földje alatt és ennek a földalatti tüznek egy kitörése volt az is, a mi Manuelt ezelőtt két esztendővel, tizenkilencz éves korában váratlanul és tragikus körülmények között a trónra juttatta. Még élénk emlékezetünkben van, a mi akkor történt.

Tudjuk, hogy Manuel atyját, Karlosz királyt és legidősebb fiát, a trónörököst Lisszabonban nyilt utczán lőtték agyon az összeesküvők és a most detronizált király, Manuel is golyót kapott a karjába. A merényletből akkor nem lett forradalom, mert a katonaság hű maradt a dinasztiához és a monarchikus pártok is összefogtak a királyság és a királyi ház megvédésére, Manuel pedig, a ki meggyilkolt atyja és testvére véres holttestein keresztül lépett a trónra, sietett fogadalmat tenni, hogy az alkotmányt tisztelni, a nép szabadságát respektálni és a sérelmeket orvosolni fogja. E fogadalom erejét bizonyítandó, még arról is lemondott, hogy atyja és testvére elpusztítóit üldözze, a gyülölt Frankó miniszterelnököt pedig, a kit atyja diktátori teljhatalommal ruházott föl és a ki a merénylet után ijedtében elmenekült, az országból kitiltotta.

Ezek az intézkedések és a király igéretei a lelkeket lecsendesítették és azok izgatását is szelidebbé tették, a kik a királyság megszüntetését és Portugáliának köztársasággá való átalakulását követelték. Sajnos azonban, a fiatal király hamarosan elrontotta a dolgát. Folyton hangoztatta ugyan alkotmányos érzését, de a cselekedetei ellentétben voltak a szavaival. Az alkotmányos közszabadságokat megszorította, a sajtószabadságot elnyomta, a papság hatalmát megnövesztette, az ellenzéki politikusokat üldözte és – a mi a nagy szegénységben sinlődő, súlyos adókkal nyomorgatott népet különösen elkeserítette – folytatta azt a féktelenül pazarló életmódot, a mi atyjának is vesztét okozta. Erkölcs dolgában se volt valami kényes. Egy párisi tánczosnő volt a kegyeltje, a kinek a királyi palotában rendeztetett be lakóosztályt és a ki az udvari ünnepségeken is megjelent.

Ez az életmód fájdalmas kiábrándulással, csalódással és keserűséggel töltötte el Portugálai népét, a mely most már tömegesen csatlakozott a köztársasági választások után a királyhű pártoknak már alig volt valami kis többségük a köztársasági párttal szemben. Már ekkor látni lehetett, hogy Manuel trónja inog, de szinte bizonyossá lett végzete abban a pillanatban, mikor kiderült, hogy már a hadsereg se tart vele. Különösen a tengerészek nyiltan tüntettek republikánus érzelmeikkel. A katonaság elégedetlenségének oka az volt, hogy a hadsereg fejlesztésére szánt összegek nagy részét szintén a királyi család tékozlása emésztette föl.

Lázadott tehát a polgárság és lázongott a hadsereg is. Ilyen körülmények között nem is kellett különös jóstehetség annak megjövendölésére, a mi valósággal meg is történt. A külföldön is jól látták a dolgok állását és valószínüleg ezeknek a viszonyoknak is volt része benne, hogy a fiatal király a hatalmas európai dinasztiák herczegnői közül nem kapott feleséget, pedig az anyja, Don Karlosz özvegye nagyon szerette volna megházasítani.