Tolsztoj otthagyta családját és éjszakának idején a skamurzinszki zárdába szökött. Ez a hír, a mi természetes is, lihegve nyargalja be a világot és tizezer bölcselkedőben mozdul meg a pszichologia, hogy a havas fejű óriás szenzácziós cselekedetének rugóit megtalálja és megmagyarázza. Pedig Tolsztoj Nikolajevics Leó nem távozott szótalanúl, levelet hagyott maga után, a melyben elhatározása motivumait megírta.

És mert Tolsztojról legalább annyit mindenkinek el kell ismernie, hogy – tud írni, megadatott neki a képesség, hogy a tolla világosan beszéljen: ez a sok bölcselkedés, találgatás és magyarázat alighanem fölösleges. És ha lenne is valami, a mit a levele elhallgat, elmondja maga a tett és a hogyan végrehajtottta. A ki az életnek – és itt élet neve alatt nemcsak az esztendők tömegét értjük – olyan magasságában van, mint Tolsztoj, annak gondolkodását és tevését a mi, földön járó emberek törvényei szerint csak habozva mérhetjük vagy minősíthetjük.

De semmi se veszedelmesebb ebben a törekvésben, mint indítékul a különösnek, a sajátságosnak, a rendkívülinek keresése, mert a legnagyobb elmék törvényei a legnagyszerűbbek, a legvilágosabbak, a legelemibbek. Az érdekes, raffinált apró okosságok nem dirigálják ezeket az óriásokat, hanem a nagy nyilvánvaló természetességek. Ha Tolsztoj szökött – a minthogy csakugyan szökött hazulról – ez azt mondja, hogy nem érzete magát szabadnak.

Korlátozva érezte magát, meg is írja, hogy miben: a pihenése és a magányossága szabadságában. A nagy ember rendes rabsága ez. A ki már belefárad abba, a mi talán mindig lelke ellen is volt, hogy soha a magáé ne lehessen. A kinek érdeklődésé és érdek folyton a nyomában van. Faggatja a kiváncsiság, körülmuzsikálja a csodálat és kirakatba állítja a hiúság.

„Úgy akarok élni, csöndben és békességben, mint más öreg ember!” – jajdult föl levelében a nyolczvankét esztendős Tolsztoj és hogy ezt a kivánságát elérhesse, szöknie kell hazulról és zárdában kell keresnie menedéket. Hát kell-e ennél több magyarázat, hogy elhatározásának okait is, körülményeit is megérthessük? Egy fáradt öreg ember se kérhet kevesebbet és természetesebbet a sorsról, mint a nyolczvankét éves Tolsztoj, de van-e olyan magányos és olyan vastag falu zárda a világon, a mely neki ezt a keveset biztosíthatja?....