Eltünődve Mikszáth Kálmán jubileumán, érzem, hogy két lélek lakik és szólal meg bennem. Az egyik ágaskodik és fúj, verdesi szárnyait s hajtja fejembe az irigység rontó gőzeit. Ez az írói lélek. Mert hiszen nem természetes vágya-e az írónak, hogy különb és nagyobb legyen írótársainál s el is ismertessék különbnek és nagyobbnak?

A másik lélek ellenben szelíd, enyhe hullámokat hajt felém s mintegy olajat önt ama háborgó tengerre, a másiknak erőszakos munkájára. Ez a hazafiúi lélek. Mert hiszen minden hazafiúi szívnek öröm és büszkeség, ha fajunk nagyokat termel, érdemeseket arra, hogy a nemzet ünnepelje őket. Valómnak ez a meghasonlása pedig a következőkben oldódik meg.

Nincsen nagy és fenséges épület csak úgy, hogy a falában vannak nagy kövek, apró kövek sőt homokszemek. A törmelékkő és a homok köti össze a monumentális épület anyagát szilárd alkotássá.
A nagy írók, kisebb írók és apró homokszemírók sokasága nélkül lehetnek összefüggéstelen errátikus tömbök, de nem hasznos és díszes alkotások sarkkövei és csúcsai.

Nem lehetnek magokban irodalom. Irodalom együtt vagyunk mindnyájan. Együtt tartjuk fönn és teszszük szilárddá ezt a fenséges épületet. Együtt mind. Együtt a kik vagyunk, a kik voltak és a kik lesznek. Én is benne vagyok. Mekkora? Azzal nem törődöm. De része az egésznek, fényének, dicsőségének, a nemzet szellemi kincsestárának.

Rákosi Jenő