Minden igazi művészet földszagú, a maga talajából fakad, ennek karakterét érzékíti meg. Reinhardt művészete speczifikusan berlini és német csak a mennyiben a berlini is német. Nem ismerem egész műsorát, de úgy tetszik előttem, hogy minden erőlködése ellenére is a dráma lírai elemét kevéssé érzi, inkább az értelmi és humoros elemet érzi és szereti.

Az alakok karakterisztikumát majdnem a karrikaturáig kidolgozza, egyébként is szándékait nagyon aláhúzza, talán mert közönsége így akarja és méltányolja. Ez az ő stilus-törekvésében az az elem, mely nem artisztikus, mely szögletes és sérti a finom műérzéket. Mindenhez közelebb áll, mint a naivhoz, a természeteshez, az egyszerűhöz.

Szinte látjuk magunk előtt a szarkasztikus berlini kritikát, mely egészében mégis a berlini közönség izlésének fokozott és öntudatos kifejezése, mely okosabb akar lenni minden irónál és rendezőnél és melyet Reinhardt a maga okosságával le tud gyűrni. Reinhardt öntudatos, vagyis reflektált, nem nagyon bízik – Berlinben – a naivnak és egyszerűnek a győzelmében, mindent kiélez, kidolgoz, a hangulatot is, a szivre, az érzésre inkább az értelmen keresztül kiván hatni, mint közvetlenül.

Ebben nagyon berlini és nagyon modern; oly közönséggel számít, mely mindent tud, mindenről szinte tudományos fölvilágosítást szerzett. Főeleme a humor, minden változatában, kezdve a finom iróniától, magapersziflázstól, a dolgokkal való öntudatos játéktól le egészen a clown-tréfáig, vaskos bohózatosságig, nyers komikumig. A németnek van, az angolt kivéve, ez iránt legfogékonyabb érzéke, a berlini köznép hatalmasan tud kaczagni, csúfolódó, de jószivű is, szereti az Ulk-ot, a bolondságot, mely fantasztikus, szeszélyes, kiszámithatatlanul ugrándozó, intenzive jókedvű, emberekkel és dolgokkal játszadozó, komoly képpel bolondozó, bolondsapkában bölcselkedő.

Reinhardt ezt az aknát ássa, fúrja és értékesíti. A pátosszszal nem igen tud mit kezdeni, hagyja méltóságosan hömpölyögni hagyományos, német módon, a szentimentálizmust se ragadja ki sablonjaiból, mindezeket csak alkatrészeknek tekinti, melyek az ő keretezésében kapnak új szint. Elve az, hogy a ki meg tudja kaczagtatni a közönséget, annak nyert játéka van. Senki nem tudja Shakespeare humoros dolgait úgy foglalni és fényesíteni, mint ő. Nagyon jellemző rá nézve A makranczos hölgy és Dagobert király, melyeket vasárnap és hétfőn mutatott be Budapesten.

A makranczos hölgyet mint farsangi tréfát játssza, de oly gazdag leleménynyel, hogy a haragvót is megnevetteti és lefegyverzi. Semmit se vesz komolyan a darabban és ezt főleg azzal éri el, hogy a komédiát mint szinjátékot a szinjátékban adatja elő. Fölhasználja a darab ismeretes keretét, melyet az előadásban mindig mellőznek és a részeg üstfoltozó előtt játszatja el a darabot falusi komédiásokkal.

Igen elmés módon egyesiti a régi Shakespearei szinpadot a falusi komédiások szegény díszletezésével. A háttér a galleriával az egész darabon át nem változik, a diszleteket pedig a szinészek szemünk előtt tolják el helyükről, hogy lássuk, hogy ezek csak mondvacsinált díszletek, melyeket hátul szinézszek, szolgák megtámasztanak, különben összedőlnek.

Már ez is kifogyhatatlan tárgya a nevetésnek. A szinészek még játék közben is bolondoznak, ugrándoznak, bukfenczet hánynak, ütögetik egymást. A muzsikából, melylyel darabját kiséri, a legkedvesebb komikumot tudja kicsiholni. Roppant vaskos komédia lesz így az egészből, de tagadhatatlan, hogy Shakespeare művében sok az erre csábitó alkalom, foganytú; Reinhardt előadása majdnem kommentátora az eredetinek.

És minden jelenet tele van meglepő részletekkel, melyek mulatságosak, elmések, merőben újak. Kár, hogy a darab főszinézse, Winterstein, kissé száraz, hogy nincs meg benne az a hányaveti godtalanság, mely durvaságával, alantiságával némileg megbékíthetne bennünket. Ellenben Kató, a makranczos, kitűnően német, igen grácziátlan, valóban tűrhetetlen és érdemes minden kinzásra. A szinésznő sokat talált a maga természetében, sokat nemzetiségében, de eleget művészetében is. Lucie Höflich a neve. Hű tud lenni két fériúhoz, Shakespearehoz és Reinhardthoz, ez pedig igazán – művészet.

Még jellemzőbb A jó Dagobert király előadása. Ez a franczia Rivoire darabja, melyet Felix Salten remek verseléssel lefordított. A franczia eredetinek a karaktere teljesen megváltozott Reinhardt előadásában, valósággal meghamisult, de nagy hatást tett. A francziában van pátosz, gyöngédség, érzelmesség, romantika és némi kis humor Dagobert minisztere személyében.

Reinhardt természetesen a humoros minisztert ragadta ki, ezt tette a darab tengelyévé, vagy ha úgy tetszik, alaphangjává és ehhez hangolta aztán az egész darabot. Teljesen kiküszöbölte a romantikát, a pátoszt; valamint meghagyott az érzelmességből és gyöngédségből, de főleg vidámmá tette a darabot. A mi kis sikamlósság van a franczia eredetiben, örömmel fogadta, nem durvitotta, de óvatosan befoglalta a humor keretébe.

Humor és erotika: jó amalgam! A darab szövege itt-ott ellentállott, de mit törődik ezzel Reinhardt! Új negyedik fölvonást irt vagy iratott a darabhoz. Rivoire nem klasszikus, őt szabad nyesegetni, hisz nyesegeti ő Shakespearet is. Berlinben nem igen respektálják a klasszikusokat. A darab meséje az, hogy Dagobert király oly nőt vesz feleségül, a ki mást szeret és nem akar igazi felesége lenni Dagobertnek, ezért belenyugszik, hogy éjjel más nő (ki ki a királyt igazán szereti) foglalja el a helyét.

Később azután mégis kedvet kap az asszonyságra (igazi humoros helyzet!), de a dolog nem sikerül és midőn a csalás kisül, Dagobert elkergeti mind a két asszonyt; később mégis elveszi azt, ki őt kezdettől fogva híven szerette. A főszerep azonban a miniszteré, a ki a kártyákat keveri és az eredetiben is humoros alak. Ennek ábrázolására Reinhardt rendelkezik Wassmannal, a ki az ő főszinésze, a berlini humor utolérhetetlen képviselője, a ki maga alkotta meg magát a humoros játék egyik kitünő tipusává.

Olyan arczizmok még nem születtek, melyeket Wassmann nem tudna szinte folytonos nevetésre késztetni. De ily jó szerepe sem igen akadt még Wassmannak. Már az is studium tárgya lehetne, hogyan mondja Wassmann azokat a verseket, melyeknek komikusan kell hatniok! Ime Reinhardt mestersége és művészete: igen finom, bájos franczia verses vigjátékból kaczagtató, majdnem vaskos bohózatot csinált, melyet azonban elejétől végig egységes hangnembe áttett. A kaczagók neki adtak igazat.

Még egy szó Judith előadásáról. A mi kis Reinhardtjaink a klasszikus tragédiákat is naturalisztikusan szeretnék játszani: Reinhardt a tragédiát a legszigorúbb patetikus stilszerűséggel játszatja. A szinészek szavalnak, hatalmasan szavalnak, sőt: érthetően szavalnak. Minden szót meg lehet érteni. Mily isteni élvezet: Érteni! Csak Judith személyesítője kiabálta túl magát néha-néha és hangja viharos zengésében elveszett a szegény szó értelme.

Még valami: Reinhardt maga is kis szerepet játszott, vak, néma embert, ki egyszerre megszólal és azután ismét elveszti hangját. E szerepben látván őt, mondhatjuk, hogy ez nagy szinész is, a ki meg is tudja csinálni, a mit másoktól követel, a mit másoknak mutatni akar. Groteszk, volt, gyönyörűséges és minden ízében művészi. Mondják, hogy magyar születésű és legszívesebben itt játszik szinházával. Annyi bizonyos, hogy a budapesti közönséget véglegesen meghódította magának.

Alexander Bernát