Nem kellett két évtized sem az általuk hirdetett s gyakorolt törekvések diadalt arattak, s bár sok vitatkozás után is, mai napon alig van, a ki a felől kételkednék, hogy a fényképészetnek lehetnek a művészettel egyirányú törekvései, habár azokat a szabad kifejezési módokat, melyekkel a festészet rendelkezik, soha el nem érheti is.

A portrait fotografálók a nagy arczképfestőkhöz kezdtek iskolába járni, utánozni törekedtek Rembrandt világítási effektusait, Velazquezt; a tájképeket fényképezők megtanulták, hogy mi is az a motívum, az a központ, a melyért a fényképet készítik, rájöttek, hogy csak kis látószögü lencsékkel lehet művészi effektusokat elérni.

Az új technikák már mind a művészi hatásokra törekvés eredményei voltak. Olyan eljárási módokra volt szükség, melyekkel a lényegesebb részeket elhagyni, a lényegesebb elemeket jobban kiemelni, azaz több egyéni felfogást lehessen a képekbe belevinni s így születtek meg a gumminyomás, az olajnyomás, a platin, s a kombinált eljárások.

Ezek a technikai ujítások tették aztán lehetségessé, hogy másoktól eltanult s épen ezért hazug felfogások helyett, ennek a látszólag annyira a valósághoz kötött mesterségnek korlátain belül, az egyesek egyénisége is érvényesülhessen, hogy Steichenről, mint nagy fotografusról, hogy amerikai vagy német iskoláról beszélhessünk.

A művészi törekvésekkel s az elért nagy eredményekkel nagy mámor is járt, egyesek sokkal többet akarnak, mint amennyire a fotografálás képes, az utóbbi évek nem egy hiábavaló törekvést mutatnak. Ezek egyikének most már kétségtelen csődjéről ennek a kiállításnak nem egy képe tanuskodik. Értem ezen a színes fotografálás szükségtelen voltát művészi szempontból.

Művészi szempontból, azaz nem mint a valóság megközelítésének szerfelett jelentékeny s kivánatos eszközét, melyre a fényképészeti iparnak e kérdés fontos volta miatt okvetlenül törekednie kell. Azok a színes gumminyomatok, melyek különösen az osztrák kiállítás szinvonalát rontják, egyáltalában nem képesek elérni azt, a mire törekednek, nem érik el távolról sem még egy gyönge aquarell niveauját sem, igen rosz olajfestmények igen rosz olajfestmények igen rosz olajnyomatainak látszanak.

Még ott sikerül a legjobban az utánzás, hol színes metszetek stilusát másolja a gumminyomással dolgozó, mint D’Ora biedermeier hangulatú női arczképén teszi. A másik helytelen törekvésből, az emberi arcznak okvetlenül árnyékába való burkolásából, kezdenek a fényképezők kigyógyulni, míg azelőtt a legjelentéktelenebb arczot is nagy ellentétekkel fény és árnyékba burkolták, melyek attól a kis egyéni kifejezéstől is megfosztották, a mit nekik a sors mostohán juttatott, ma ezt az eszközt arra használják, a mire való: a markánsabb vonások kidomborítására.

Az úgynevezett szakfényképészek is megtanultak az amateuröktől fényképezni, nemcsak külföldön, hanem egyesek nálunk is, a miről szebbnél-szebb képek tanuskodnak. A magyar kiállítás különben is meglepetésszámba megy. A legutolsó kiállítás óta is nagy haladásról tanuskodik, úgy hogy teljesen megállja a helyét külföldiek mellett.

József főherczeg és Auguszta főherczegasszony nemcsak védnökei a kiállításnak hanem kiállítói is. Hangulatos képeik nagy tetszést fognak aratni, képeik diszkrét kiállítása, egyszerű, de ízléses képrámáik példaképül szolgálhatnának a magyar kiállítóknak a kik közül sokan kétségbeejtő rosz keretekben állítanak ki kitünő képeket!

A magyar arczképek közül az első helyet Révész Zoltán „Öregasszony”-a foglalja el, mely valóságos kis remekmű a maga nemében. Pécsi József, ki a németek iskolájába jár, egyszerű kifejezési módokkal kitünő arczképeket alkot, különösen 1388. sz. férfi arczképe és „A muzsikus” érdemelnek említést.

A tájképfényképezők közül Balog Rudolfot illeti az első dicséret, egy viharos tájat ábrázoló képeért. Hoffmann Viktor, Krausz Béla, Snitz Lajos tájképei között is akad kiválóbb alkotás. Több mint kétezer kép van ezen a kiállításon, oly nagy tömeg, hogy egyszerre nem tekinthető át, annak, ki részletes képet akar szerezni róla, több látogatásra van szüksége.

A ki csak a művészi fotografálás legjelentékenyebb eredményeire kiváncsi, az az angol s amerikai terem tájképeit nézze meg s Dührkopp, Hoppé, Smith arczképeit, s ha ezeket a magyar termek képeivel összehasonlítja, örvendeni fog annak a nagy haladásnak, melylyel a mi fényképezőink a külföld jelentékeny művészeihez közelednek.

Farkas Zoltán.