Pénzhamisítási história

Szakemberek már rég nincsenek elragadtatva azoktól a közös sétáktól, melyeket – mivelhogy az ő egészségükre is kényesen ügyel az állam - a rabok végeznek meghatározott órákban a fogházak udvarán. A rab urak ilyenkor tulságosan szokták a gondolataikat kicserélni. Azok pedig ritkán törik magukat jó után.
Például annak okáért, hol szoktak legelőször felcsirázni a pénzhamisítási szövetkezések?!
A gyüjtőfogházakban. A pénzhamisítók általában roppant rokonszenvvel éreznek egymás iránt, s nemcsak hogy nyomban kész a barátság, hanem – ha még oly szigoru az ellenőrzés – mindjárt meg is van a megállapodás, hogy szabadulás után együttmaradunk s együtt dolgozunk. Mert akármilyen sajátságos, de tény, hogy a pénzhamisító ritkán javul meg. Huzza-vonja, bizsergeti a vérét, hogy még egyszer, aztán megint még egyszer próbálja meg.
Egészen így volt Felix Pál – krónikánk hőse – is, a ki a mult év május havában került egy kis pénzhamisítási baleset miatt a budapesti gyüjtőfogházba. Ott szórakozott, természetesen nem a saját jóvoltából Szvorényi János is, a kinek szintén nagy érdemei voltak a pénzhamisítás kényes művészete körül. Mind a kettő az ötvenesekben járó ember. Azelőtt soha sem látták egymást, a közös sors azonban menten megbarátkoztatta őket. Mindenekelőtt konstatálták, hogy ők már öreg emberek és nagy hunczutság, hogy a gyüjtőben kell tölteniök az életet.
- Nem való az már nekünk, öcsém! – vette át a szót a két évvel idősebb János – a fiatalság hadd mulasson itt, de mi öregek?! Restellem a dolgot.
- Bizony öreg legények vagyunk! – dünnyögött Pál – nem igen bírja már a karunk… de mit is csinálunk, ha innen kikerülünk? A végén szinte jobb itt, megvan legalább a koszt s kvártély.
- Ne busulj, öcsém! Van nekem egy jó gépem valahol elásva, olyan ötkoronásokat csinálunk vele, hogy még Körmöczbányán is tuladunk rajtok…hanem hát, mégis a legjobb lenne, ha eladnók. Én már nem akarok dolgozni. Korcsmáros vagy mészáros népség bukik az ilyesmire, és három-négyezer koronát is megadnak érte. Mert az enyém nem valami közönséges portéka, majd meglátod!...
A sétának vége volt, a beszélgetés többi része tehát másnapra maradt. Végül is megállapodtak, hogy mivel egyszerre szabadulnak, közösen néznek vevő után.
Ütött a szabadulás órája, s a két öreg czimbora még az nap kirándult a köztemető mögé, a rákosi rétekre, a hol egyik bokor mellett előásta az öreg János a nagyszerű pénzhamisító masinát. Nem volt az masina, csak egy jókora gipszöntvény, belül rézbe verve az ötkoronás egyik és másik oldala, aztán egy karika belül a körirattal. A vén pénzhamisító magyarázott, a másik meg bólintott hozzá.
- Lásd, pajtás, nagyon egyszerű az egész! Nem kell hozzá más, mint egy schnellsieder. Azon olvasztani kell czinket, ólmot meg speatert, beleöntöd ide és megvan. Mindjárt megmutatom.
Ezzel János uram elővett egy gyorsforralót, spirituszt öntött bele. A vigan lobogó láng mellett nem telt egy órába sem, s egy vadonatuj ötkoronás volt. Egy rákospalotai kofa meg is tette azt a szivességet, hogy szó nélkül elfogadta, a narancs vételárát lefogta s annak rendje, módja szerint visszaadott belőle.
- Csinálhatnám tovább is! – magyarázta az öreg János – de nem vagyok már csirke s szeretnék becsületes ember lenni. Ha kapnék érte pár ezer koronát, mutyiban kezdhetnénk vele valamit.
Félix Pál barátunk minden hunczutsága mellett is szintén szörnyen naiv volt s fogadkozott, hogy szerez rá vevőt.
Szerzett is. Addig csevegett s ajánlkozott becsületszó mellett, hogy végül egy nagyon jámbor képü ember jelentkezett. Pál nyomban jelentést tett az örvendetes eseményről Jánosnak.
- Aztán hol az üzlete? – kérdezte a szokásból is gyanakvó pénzhamisító.
- Van! Innen nem messze. Jártam is ott. Nincs semmi hiba, pénze is van.
Azt természetesen nem tudhatta a közvetítő Pál – a ki bizony Pali is lett – hogy az a jámborképü mészáros voltaképen detektív, a ki a külteleki korcsmákat csak azért járja, hogy sok becses titkot lessen ki onnan. Aztán ugy rendezte a dolgát, hogy a szomszéd utczából beavasson egy mészárost a titokba, a ki a látszat kedvéért szivesen átengedte egy délutánra a boltját.
Elérkezett az átvétel napja. Mind a hárman kisétáltak a temető mögé. A két pénzhamisító természetesen nem vette észre, hogy követik őket. Pedig detektívek voltak.
Előkerült tehát ismét a pénzgyártó masina, a gyorsforraló, ólom meg minden. Javában folyt az előadás, mikor a szomszéd bokrok megrezzentek, s hirtelen egy fej bukkant fel.
- Lesnek bennünket! – kiáltotta el magát az öreg János és ugy eliramodott, a hogy csak a lába bírta. Pál egy kicsit habozott még, de ő is rögtön megértette a helyzetet, mikor a mészáros rávetette magát.
- A törvény nevében!
Majd megelevenedtek a bokrok s előjött a többi detektív is.
Pál szóhoz sem tudott jutni. Később is csak dünnyögte inkább:
- Hát illik az embert igy becsapni?!
Most megint a gyüjtőfogházba kerül és biztosan megörül neki, ha az öreg Jánossal is szemben találja magát, a ki elugrott ugyan, de hát messzire ér a rendőrség keze. Legalább ugy dukál, hogy az is bekerüljön!