Koch - Küzdelem a halál ellen

Kántor Judit

Brehm. Az állatok világa (részlet)

A mult század hatodik évtizedében, azokban a bámulatos és izgató esztendőkben, amikor Pasteur az ecetipart fektette új alapokra és kikutatta, mi bajuk a beteg selyemhernyóknak. egy alacsony termetű, komoly, pápaszemes német diák a göttingai egyetemen tanulta az orvosi mesterséget. Jó diák, jó tanuló, de kissé töprengő lélek volt.

Amikor 1866-ban megkapta az orvosi diplomát, egy hamburgi tébolydába került gyakornoknak. Ugy vélem, ebbéli működésében, miközben dühöngő maniakusokkal és gyámoltalan idiótákkal foglalatoskodott, nem igen jutottak fülébe Pasteurnak azok a prófétai látomásai, amelyek az emberölő rettenetes mikróbákról szóltak.

Választottja kedvéért elfogadott egy orvosi állást egy kis porosz városkában. Miközben recepteket írt, a térdig érő sárban lóháton látogatta meg pácienseit és éjjeleket virrasztott át vajúdó porosz asszonyok ágya mellett: Lister a távol Skótországban már nyomára jutott annak, hogy lehet megóvni a szülő asszonyokat a gyermekágyi láztól. Az európai orvosi fakultások professzorai és diákjai már fülelni kezdtek Pasteur nézeteire, ki szerint vannak betegségokozó, szóval rosszindulatú csírák.

Itt-ott már akadtak olyan kutatók, akik bár nyers, de céltudatos kísérletezésbe fogtak; de Koch annyira távolesett és annyira el volt vágva ettől a tudományos világtól, mint akár kétszáz évvel ő előtte az öreg Leeuwenhoek, aki a németalföldi Delftben pepecselt üveggyöngyökkel és nagyító lencsévé csiszolta őket. Már úgylátszott, Kochnak is lesz az a sorsa, hogy betegeket kell majd egész életén át vígasztalnia és haldoklókat kell majd kezelnie és – ha lehet – megmentenie.

De Roberth Koch nem nyugodott. Az egyik kihalt városból a másik unalmas helységbe költözött át, hogy végre Wohlsteinba kerüljön el Keletporoszországba, ahol aztán, 28-ik születésnapjára mikroszkópot kapott feleségétől játékszer gyanánt.

Koch mikroszkópos játékait ugyanazzal a látszólagos céltalansággal kezdte meg, mint az öreg Leeuwenhoek; mindenre kíváncsi volt. Mindent megvizsgált, míg végre ráakadt lépfenés állatok vérére. Ekkor már erre a témára fordította minden figyelmét; megfeledkezett orvosi látogatásairól, ha valahol ráakadt egy friss lépfenés holttetemre. Végigházalta az összes mészárosokat, csak hogy megtudja, melyik helyen tört ki a legelésző nyájban a rettegett betegség.

Koch magánkívül volt örömében, hogy mesterségesen létre tudja hozni oly olcsó és könnyen hozzáférhető egérben a juhok a marhák és emberek lépfenés betegségét. A következő heteken át élete elég egyhangú volt; egyik egérről a másikra vitte át folytonosan a betegséget az először kitapasztalt módon, átitatván az elpusztult egér vérével egy kis faszilánkot és betolván ezt a faszilánkot egy új egér farktövén ejtett friss sebe.

Koch talán nem is tudta amit tett, de azt hiszem, hogy eltekintve attól a naptól, amelyen Leeuwenhoek először látta meg az apró mikroszkópos lényeket az esővízben, a bacillusvadászat egész történetének, valamint a fertőző betegségek ellen való küzdelemnek ez volt a legfontosabb momentuma.

---

Nem törődött Koch ezután semmivel, sem az idővel, sem rendelőjével, sem hivatalos kötelességeivel, sem pedig váró és panaszkodó pácienseivel: mindez lényegtelenné, nonsenssé vált reá, agya semmi másra nem reagált többé. Az összes kutatók, sőt az összes élőemberek közül elsőnek Koch mutatta ki tökéletes biztonsággal, hogy a mikróbák bizonyos fajtája bizonyos fajú betegségek oka, tehát, hogy végtelen apró, alig látható csírák aránylag óriás állatoknak lehetnek gyilkosai.

 

Pasteur csak az ösvényt jelölte ki prófétai gesztussal, az utat Koch tette meg. Koch, aki ezekre a lehetetlenül parányi halacskákra horgászott, hosszú ideig figyelte őket anélkül, hogy valamit is tudott volna természetükről, szokásaikról meg rejtekhelyükről, meg arról, vajjon ártalmasak-e vagy nem, de arról sem, milyen könnyűszerrel támadhatták volna meg őt magát láthatatlanságuk adta tökéletes rejtekhelyükről.

De Koch felfedezéseiből nem árult el semmit, sőt talán az is kérdéses, vajjon ez a tartózkodó, szerény német vidéki doktorba ojtott zseni egyáltalán fölismerte-e magányos kísérleteinek szépségét vagy fontosságát.

Cohn professzor, aki már régóta bámulattal adózott azoknak a csodálatos kísérleteknek, amelyekről a magányos Koch leveleiben időnként beszámolt, – mondom: ez az öreg professzor mosolygott magában arra a gondolatra, miképpen fogja ez a zöldfülű vidéki doktor, aki még csak nem is sejtette saját nagyságát, bámulatba ejteni az egyetem öntelt nagyságait. A boroszlói egyetemhez tartozó legkiválóbb orvosi kapacitásokat mind meghívta arra az előadásra, amelyet Koch szándékozott megtartani.

És mindannyian eljöttek. Mindenekelőtt hogy meghallgassák, mi mondanivalója van az ismeretlen erdei remetének. Meg aztán Cohn professzor iránt érzett barátságból. De Koch nem tartott előadást, – sohasem volt jó előadó – ehelyett egyszerűen elmondotta, hogy az ő bacillusai okozzák a lépfenét és megmutatott nekik minden megláthatót.

Hét évvel azelőtt a következőket jósolta be Pasteur: „Az embereknek rövidesen hatalmukban lesz, hogy a fertőző betegségeket eltüntessék a föld színéről”. És amikor ezt a jóslást világgá bocsájtotta, a legbölcsebb doktorok is sajnálkozva kopogtatták ujjukkal homlokukat, azzal a gesztussal, amelynek az az értelme: „Szegénynek egy kerekével többje van!”
De ezen az éjszakán Robert Koch megmutatta az egész világnak az első lépést, amelyen haladva el kell jutnunk végezetül Pasteur látszólagosan értelmetlen víziójához.

Nagy szerencséje volt Kochnak, hogy Boroszlóban becsületes és fennkölt gondolkozású barátokat szerzett. Cohn és Cohnheim távol állottak attól a gondolattól, hogy Koch felfedezéseit a maguk számára lopják el. Ha nem talál támogatásra, ha nem ismerik el Boroszlóban, ez a remek ember feltétlenül visszament volna Wohslteinba és tovább fogta volna az emberek pulzusát, vagy nézte volna kinyujtott nyelvüket.

(Eközben Koch felfedezésének híre az összes európai laboratóriumokat bejárta, majd átkelt a nagy vizen és lángragyujtotta Amerika doktorait. Hihetetlen arányokban nőtt akkortájt az új felfedezések fölött való zavaros lelkesedés, úgy, hogy Koch komoly felfedezései már-már a nevetségesség mocsarába süllyedtek, annyi sok bolondságot és értelmetlen badarságot közöltek a tudományt népszerűsíteni kívánó ujságok és folyóiratok azokban az időkben.)

---

Amit a tuberkolózisról akkortájt tudtak, nem volt valami sok. Az már ismeretes volt, hogy valamilyen élő csira okozza, mivel hogy beteg emberekről átmehet egészséges állatra. A régi francia iskola egy hírneves tagja, Villemin világított rá a helyes ösvényre és Cohnheim, a kitünő boroszlói pathológus kimutatta, hogy gümősökké tudja tenni a házinyulakat, ha a gümős tüdő parányi részecskéjét beojtja a házinyúl ú. n. elülső szemcsarnokába, szóval abba a résbe, amely a külső szaruhártya és a szemlencse között található.

Ezzel a veszedelmes anyaggal kezdett Koch kísérletezni. Első sikere után jól átgondolt, de alapjában véve végtelenül száraz munka következett. Az 1882-ik év március havának 24-ére tűzte ki a berlini Élettani Egyesület azt a feledhetetlen ülését, amelyet Koch szereplése örök időkre emlékezetessé tett a tudomány történetében. Abban a kis teremben Németország orvosi tudományának legragyogóbb elméi gyülekeztek össze. A sok között megjelent Ehrlich is, – meg a csalhatatlan, a kiváló Virchow professzor is – aki nemrégiben még orrát fintorgatta a bolond Koch doktorra és a Koch alkotta egész bacillus-teóriára – meg természetesen közel valamennyi tagja annak a német tudós gárdának, amely a fertőző betegségekkel foglalkozott.

Pasteur cselekedetei annakidején csakis hazáját rázták meg, de Kochnak a veszedelmes tbc-csirákkal végzett kísérletei az egész világot megrendítették. Ő maga szerényen elutasította magától bámulóit mondván: „Ez a fölfedezésem nem is jelent valami rengeteg haladást az orvosi tudomány történetében.”

Egy munkájában sem találtam egyetlen szó utalást sem arra, hogy ő magát nagy felfedezőnek tekintette volna; valójában annak tudatára sem jutott soha, hogy vezetőjévé vált az emberiségnek abban a gyönyörű és izgató küzdelmében, amelyet a természet kegyetlenségei ellen volt megvívandó. A színész morzsája sem lakozott ennek a bozontos szakállú alacsony embernek a lelkében és mégis ő indította meg a legnagyobb drámák egyikét: azt a sárkányölő harcot, amelynek nyomán egyes bacillus-vadászok maniakusaivá váltak hivatásuknak, egyes kutatók az öngyilkosságnak, mások az élet végeláthatatlan szakadékainak kerültek közvetlen szomszédságába. És mindezt annak bebizonyítására, hogy a mikróbák valóban okai a fertőző betegségeknek.