Móricz Zsigmond vígjátéka, melyet a minap adtak elő nagy figyelem és általános tetszés közben a Nemzeti Szinházban, most megjelent könyv-alakban is. Olvasva a darabot, megerősödik bennünk a szini előadásról szerzett benyomás.

Érezzük, hogy Móricz, kinek novelláiból elsőrendű elbeszélő tehetséget, a novella-stilus és az emberábrázolás született művészét ismertük meg, rátermett a szinpadra is s a mi hibája a darabnak van, az nem a hivatottság fogyatékosságából folyik, hanem a szinpadi stílusnak az iróra való szokatlanságából.

A novella, a regény megtűri azt a mozaik-stilust, a melylyel az iró jelenetet jelenet mellé, képet kép mellé rak s az olvasó képzelete teszi aztán az egész képet egységessé. A szinpadon azonban, a hol a néző közelebbről s pontosabban látja (a szó szoros értelmében látja) a történetet, ez a mód megbosszulja magát, az egyes mozaik darabok közti rések szembetűnnek s az egyes képek magukra maradnak, nem olvadnak össze teljesen egy nagy képpé.

Innen támad az az érzése a nézőnek, hogy az egyes jelenetek nem kapcsolódnak elég szorosan a cselekvénybe s ez árt a jeleneteknek, mert elvonja a perspektiváját s árt a cselekvénynek, a melynek elvégre is a jelenetekben kell nyilvánulnia. Technikai tekintetben, abban tehát, a mi megtanulható, vannak a darabnak hiányai, abban azonban, a mit az iró magával hoz az irodalomba, teljesnek látjuk Móricz Zsigmondot.

Nekünk első sorban az a pontosság tünt szemünkbe, a melylyel Móricz az életet, ebben az esetben a falu életét látja. Az a megfigyelése például, hogy a falu parasztsága ép úgy társadalmi osztályokra van tagolva, mint az országé, mint az egész társadalom, hogy megvan a maga arisztrokrácziája, a mely ép oly indoklással követeli magának az előjogokat (nemcsak a vagyon, hanem a vagyon régiségének jogán), megvan a maga proletariátusa is, a melyre az arisztokráczia ép úgy néz le, mint az arisztokráczia általában szokott, - ez a megfigyelés a maga ujságával és igazságával frappánsul hat.

Ilyen több is van a darabban s abban a tekintetben ez a darab a magyar falu irodalmi rajzában határozott haladást jelent. De haladást jelent a nyelvben is, kivált ha a nyelv szót nemcsak mint a beszéd anyagát nézzük, hanem mint lelki alkat, világfelfogás, társadalmi állapot stb. kifejezőjét. A magyar paraszt-nyelvet legjobb népies iróink is kissé stilizálni szokták.

Móricz azon nyersen, a maga földizű voltában viszi szinpadra. Az ő parasztjai egészen úgy beszélnek, mint a hogy a paraszt csakugyan beszélni szokott s ezért a darab dialogusa rendkívül eleven és kifejező s egyúttal kitűnő eszköze a jellemrajznak is.

Nyerseségei épen nem tetszenek durvának, mert rajtuk van az élet szine. Egyes részletekben, például a parasztlegény és parasztleány, szerelmi beszélgetésében olyan genre-képet kapunk, amelyek valóban egy darab falusi életet hoznak a szinpadra. A Sári biró bizonyára nem egy kész drámairó műve, de mindenesetre olyan iróé, a kiben megvan minden adomány arra, hogy előbb-utóbb elsőrendű drámairóvá fejlődjék, mint a hogy a novellairónak máris az.