És képzeljük e1 Szegedet Mikszáth nélkül. Egyszerre milyen üres lenne a Tisza-parti büszke város. Hány emberre mult volna el a feledés végtelenséggében nyom nélkül; hány kedves embere, a kik most vidáman, vagy kedvesen komolykodó tekintélylyel lépnek elénk bizalmas és örök ismerősökként a Mikszáth irásaiból…

Nem is jó ezekre a negativ eshetőségekre gondolni. De minek is az ilyen okoskodó föltevés, a mikor ez a két név: Mikszáth és Szeged, amúgy is széjjelválaszthatatlan s a mikor a közelmult napokban, az elmúlt vasárnapon egy kivételes ünnepi alkalom amúgy is egymás mellé állította őket. Szeged ünnepelte Mikszáthot. Az ünnepre az a nevezetes dátum szolgáltatott alkalmat, hogy Mikszáth már negyven esztendős fordulójához ért irói munkásságának.

Ez a dátum ünnepe az egész magyar művelődésnek; kulturhistóriai, irodalomtörténeti dátum s a maga méltó érdeme szerint meg is fogja ünnepelni az egész ország. De Szeged előljárt az ünneplésben. Úgyszólván megkezdte azt. A minthogy meg is illette a kezdés dicsősége. A család ünnepe az első. Már pedig Szeged úgy fogadta, olyan nagy, közvetlen, benső szeretettel ünnepelte hirkoszorús fiát, a hogy csak a család ölelheti szivére hozzátartozóját.

A sok közös emlék, a megannyi kedves, derűs reminiszczenczia, a mely az elmúlt évek kéklő távlatán át eléjük csillant, szinte megindulttá tette az ünnep résztvevőit és megindítóvá s elérzékenyítően emelkedetté az ünnepet. Bizonyos, hogy a budapesti nagy ünnepi nap méreteiben, külsőségeiben, díszében, fényében nagyobbszerű lesz, de a szegedi ünnep meleg közvetlenségét alig fogja kisugározni.

Szeged és Mikszáth egymáshoz való viszonya külön tanulsággal is szolgál irodalmi életünknek. A szeretetlenségnek, idegenkedésnek, viszálykodásnak és közömbösségnek mai sivár korszakában, szembetűnően éles világításban állítja elénk azt a különbözőséget, a mely a modern kulturember önzése, önimádata és hideg emberfelettisége, valamint az ilyen, szeretettől áthevített, patriarchális világ közt van.

Ha valakinek, úgy elsősorban a szivéből merítő és lelke színeivel festő írónak van szüksége szeretetre. Az elismerés, a méltánylás ösztönzője, megihletője minden igyekvésnek, munkának, de legfőképen az íróinak. Ezért szükséges az írónak valamely földhöz való tartozósága; hiszen magába kell szednie valahonnan azt a meleget, a mely föllobbantja benne az alkotás szikráját.

Ki tudná megmondani, hogy hány nagyrahivatott és örökkévalóságnak eljegyzett lélekben húnyt ki ez a szikra, csupán azért, mert nem áradt rája a megértés melege? Mennyi érték mehetett már így veszendőbe. Lehetne azt is mondani, hogy a szeretet az írói lélek langy májusi esője. Virágot nyit és magvakat bont ki és nélküle kiszikkad a gondolatok, érzések televény földje.

A szegedi példa tanulságait tehát látni és értékelni kell. Nagy és fontos jelentősége van és aztán mikor is lásson meg az ember tanulságokat, ha nem az ilyen elmélkedésre késztő kivételes ünnepi alkalomkor? Az író és közönség viszonyának ki kell mélyülnie, fel kell melegednie, hozzá kell finomodnia, át kell nemesednie az ilyen példához.

A közönség tekintse családja legbensőbb tagjának az irót, áraszsza el körülötte mindazt a szeretetet, a mi csak fölemelheti, meghathatja és nemes hevületekre ragadhatja az érzékeny irói lelket. Meg kell gondolni, hogy az iró lelke fogékonyabb, differencziáltabb, az anyagiságoktól elvontabb, szóval átfinomultabb és ilyenformán a leghalkabb hangulatok is mélyebb hatással vannak rá, mint más lelkekre a legbrutálisabb külső benyomások. Olyan ez a lélek, mint a kényes délszaki növény, csak a sugárfényben virul s a hideg, jeges fuvallat elhervasztja.

Mikszáth és Szeged. Az idegenül, tétován járó magyar írók és a közömbös magyar társadalom felé vidáman, lelkesen int ez a két név. Virágos két név és kölcsönösen fonták egymásra a virágot. Ne forduljunk hát más, idegen világok felé, a mikor a legszebb virágokat idehaza lehet leszakasztani. Még azt is, a melyet hirkoszorúnkba fonhatunk be.

Pakots József.