Könyvének már a czime is rávall Heltai Jenőre, az elmés, könnyed, vidám filozofiáju iróra, a ki csak úgy játszik azzal, a mit s a miről ir, kicsúfolja alakjait, el nem árulja a világért sem, hogy komolyan vesz bármit s bárkit is s talán röstellné is, ha észreveszszük, hogy irónikus semmibevevésének komoly háttere is van: egy bonhommiával teljes, okos, elnéző, megértő és kissé lenéző életfilozófia, a melybe talán egy kevés félig-meddig rejtett keserűség is vegyül.

Heltai Jenő nagyon okos ember, tudja, hogy az irótól elsősorban azt várják, hogy jó mulattató legyen. Ő tehát elvet minden nagyképüsködést s csak mulattatni akar, de úgy, hogy maga is mulat mellette és pedig alighanem legjobban azon mulat, a kit mulattatni akar: az olvasóján.

Novelláiban azokról az emberekről szeret legjobban irni, a kik nem akarnak semmi egyebet, mint mulatni: legkedvesebb alakjai a csinos, vidám, könnyelmű szinházi nők s a körülöttük rajzó dongók: szinészek, ujságirók, gazdag vagy gazdagnak látszó fiatalemberek. Ezeknek egész élete a szerelem körül forog, - nem a szenvedélyes, tragikus, nem is a naív, lirai szerelem körül, hanem a körül a vidám, könnyen vett és mindent könnyen vevő szerelem körül, a mely a szinpadi öltözőkben kezdődik és lehetőleg rövid lejáratra kötődik.

Micsoda jóízű dolgok történnek itt! Hogy körülveszik azt a tapasztalatlan, de gazdag meczenást, a ki egy kóristalány kedvéért először megy fel a szinpadra! Micsoda forradalmat kelt egy gyűrű, melyet egy harmadrendű csillag kap a bárótól. Csupa efféle dolgok: léhaságok, apró haszontalanságok, semmi sincs tőlük messzebb, mint a komoly, tisztes erkölcs, a mely kicsit csóválja is a fejét az ilyeneken.

De lehetetlen haragudni ezekre a léhaságokra, - s ez teljes-tökéletesen az iró érdeme, a ki olyan szeretetreméltóan tudja kis történetkéit elmondani, olyan jól elmulattat velük, hogy rá sem érünk a fejünket csóválni, ha még oly szigorú erkölcs birák volnánk is.

Ez Heltainak saját külön irói művészete, a mely két forrásból táplálkozik: abból az egyéni szeretetreméltóságból, a mely minden irásából, akármennyire elrejtőzik is az iró a mögé, a mit ir, akaratlanul is elősugárzik és finom kristályos forma-művészetéből, a mely úgy tünteti fel minden munkáját, mintha csupa játék volna, holott a pontosan figyelő meglátja, mekkora intelligenczia eredménye.

S hogy ezt az intelligencziát olyan jól elrejti, épen ebben van a hatásának titka: nem érezteti velünk soha fölényét, a mi mindig kényelmetlen dolog. Úgy beszél hozzánk, mint egy kedves modorú, jó czimbora, a kinek csak a mosolygó szeme mutatja, milyen okosság van mulatságos szavai mögött.

S hogy milyen finom és jóizlésű, semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy bár majd mindig olyan körökben forog, a melyek úgyszolván maguk vetik fel a kényes dolgokat, mindig diszkrét és illedelmes marad, nem mond egy szót se, a melyet el ne lehetne mondani akár a legkényesebb társaságban is.

Ez a – hogy egy divatjamult szót használjunk – világfias vonás egyike legszeretetreméltóbb tulajdonságainak, mert mindig érezzük, hogy nem magára kényszerített modor, hanem természetéből folyik. Van kötetében néhány párisi emlék, - ezeket a diszkrétül elfojtott, de folyton érezhető lírai érzés, a fiatalkori bohóságokra való melancholikus visszaemlékezés teszi vonzókká.