Hatvany Lajos könyvének czíme első pillanatra kissé pretenziózusnak tűnik fel s hajlandók volnánk egyik újabb jelét látni benne annak a különlegességnek, melyben ez a nagyon képzett és nagyon tehetséges, de még erjedése közepén álló fiatal író már eddig is sok oldalról bünösnek találtatott.

Olvasva aztán a könyvet, többet is kell látnunk a czímében: a könyv tartalmának jelzését. A hét fejezet, melyből áll, különböző pontokról elindulva az olvasó viszonyát akarja meghatározni a költői olvasmányhoz, vagyis azt a szerepet, melyet az igazi olvasó számára, mint e kis könyv szerzője, a könyv többet jelent, mint az órák kellemes vagy hasznos eltöltését, sőt többet, mint megértő élvezést és penetráló tanulmányt.

Neki a könyv ép úgy személyes ügy, az élet egy fontos alkotó eleme, mint akár a szerelem, a család s minden más nagy dolga az életnek s ha könyvről szól, az ép oly líra, mintha szerelmese szép szemeiről szólna.

Ép ezért fontosságot tulajdonít annak is, hogy megállapítsa, öntudatossá tegye a könyvekhez, illetőleg, pontosan szólva, a költészethez való viszonyát, mert ez egyik módja annak, hogy öntudatossá tegye önmaga előtt önmagát, mert az út végén, a melyen az ember élete valamely integráns elemének keresésére indul, mindig az én-t találja meg.

Ezért keresi Hatvany is a kritika értékének és jogosultságának indokolását, igyekszik meglátni azokat a különböző módokat, a hogy a különböző költői alkotások az ember emlékezetébe, lelkébe – életébe belehatolnak, s azokat a különböző hatásokat, melyeket ugyanazon költői mű az ember élete más-más korszakában, más-más hangulatok közben tesz.

Efféle kérdéseket vet fel s igyekszik megoldani Hatvany, első sorban pro fero interno, mert a forma, melyen magát kifejezi, a közvetlen, fesztelen, hangos magánbeszéd. A hogy a czélt, ha megállapítandó igazságot keresi, olvasójára nézve a keresés lesz a fődolog, ez érdekli, mert ebben fejlik a szeme elé az író egyénisége s ez vonzza vagy taszítja, a szerint, a mint ezt az egyéniséget rokonszenvesnek találja vagy nem.

Ez az egyéniség olyan, mint a csipős must, forr, habzik, zavaros, de folyton érezni, hogy bor az, a mi forr benne s épen azért habzik olyan zavarosan, mert erős bornak készül. Az ilyen mustot némelyek nagyon szeretik, némelyek nem bírják meginni, de az igazi bor-szakértő legalább is kiváncsisággal kóstolgatja, mert megérzi benne a leendő nemes ital ízét.

Meg kell azonban állapítani azt is, hogy a szerző szubjektív igazságain kívül is sok érdekes, igaz, jól meglátott gondolat van a könyvben, olyan dolgoknak kifejezése, a melyeket érzett mindenki, a ki igazán lélekkel olvasta a költők műveit és élete fontos dolgává tette a művészetet s ennyiben szeszélyes formájú szubjektív eszmélkedése pozitív eredményeket is tár fel.